Irodalmi Szemle, 1996
1996/5 - Alexa Károly: „ki letépte láncát...”
Alexa Károly valamiféle "skizofréniái", személyiségkettőződést, a beszámoló és az önkontroll egyidejűségét feltételező költemény érdemel figyelmet. Ez a vers nem óhajt imitálni valamiféle őrült magánbeszédet, ez maga az őrületről szóló magánbeszéd. Ha lehet így mondani: a költői megszólalás helyzete itt az őrülés "előtti" állapot, s maga az őrület mint felmagasztosult létállapot jelenik meg benne: "Nem feldúlt templom, mint ti hiszitek / Az őrült, melyet minden istenek / Elhagytak, sőt..." - "Keblébe ily hatalmas isten jár, / S míg a testet sorvasztva rontja el, / Lelkét magával elragadja, fel / A csillagok hónáig, s túl azon / A testnek nyűgétől már szabadon - /Mert nyűg a test, hol istenszikra van..." Az idea világhoz fohászkodó, az éteri dimenziókba vágyakozó magatartás, az élettel szemben egy igazibb, nem anyagi lét óhajtása rendkívül jellemző a fiatal Madáchra. (Legradikálisabban a Eéifi és nőd mű. Héraklészről írott drámájában mutatkozik meg ez a felfogás.) Az égi és földi világ együtteséi "Melyet mint dal, mint összhang foly körül / Az Isten lelke véghetetlei ül", az élet és a lét egységét az ember bomlasztja szét, amikor és ahogy "teremteni" akar. S erről az összhangzatról, dalról, "szellemszóról" már csak az őrültnek van sejtelme. Nyoma nincs itt a zsáneres jellegnek: gondolatok és víziók, hagymázos indulatok lenyomata a vers. S mini ilyen, természetesen bőséggel merít a téma kiérlelt motivikájából: a halált élőhalottként kell átszenvednünk, felbukkan az eget a földdel összekötő üstökös, az újralelhető Éden álma stb. Az Egy őrült naplójából című vers, amelyet költője oly fontosnak tartott, hogy a maga szerkesztette kötet végére helyezte, újabb gondolati-lírai bővítése ennek a romantikus szerep-képzetnek. Ez már ugyan zsánerszerűbb darab, mint az előbbi, de nyoma sincs benne az autoszuggeszciótól ajzott önátadásnak. Erősebb a rellexió, mint az. élményfestő hevület. Az "őrültre" jellemző egységes és koherens világkép mögött itt a mizantrópia áll. Az élet teljességét megtapasztalt embermegvető kiábrándultság. Láz helyett irónia, vallomás helyett gnómák és axiómák. Nem egy megsebzett személyiség keresi a szavakat, hanem egy keserű bölcseletté párolódott lelkiállapot. Nincs egységes és célratörő gondolatmenet vagy indulatív: huszonkilenc számozott fragmentum summázza egy élet tapasztalatait az emberi "társaságról". Az erényekről, a pénzről, a hízelgésről (szerencsés találattal: "szívedbe húzva lappang a köröm"), a szerelemről, a felebaráti szeretetről, a vallási tanításokról, a lángész otthontalanságáról e földön, a nyárspolgári alakoskodásról, a magasabb célok hiányáról stb., stb. A tónus nem cinikus, hanem indulatokon túli, elégikus, időnként a vulgáris materializmus sivárságát idéző. Ebben a "patkányfogó" világban, ahol az ember "nagyszerű méregfa", mi más lehet a költő, mint őrült, "ábrándos rémlátó"! A sértett ifjú Petőfire vagy a mániákusan gyűlölködő Vajdára jellemző "emberirtó" kiábrándultság Madách jellegzetes (luciferi eszmékkel színezett) Ádám-
