Irodalmi Szemle, 1996

1996/5 - Alexa Károly: „ki letépte láncát...”

"ki letépte láncát...”

; , • i««i (i ■; : ', >»yi - :

mítoszával párosulva így zárja a költeményt: "Mit nékem az egész emberiség. / Nem rágom meg miatta ujjamat, / De hívatok kiirtani, megyek /$ kivégzem végül

enmagamat. /Hogy újra Isten légyen már az. úr, / Es éden kel te újra felvirul."

, <

A magyar szimbolista (vagy mondjuk, preszimbolista, esetleg: allegórián túli) költészetnek Vajda János-féle változatában — ha nem is állja mindig a szó a versenyt a költői lelkesültséggel — letagadhatatlanul jelen vari a külön világ teremtése iránti eltökéltség, aminek "előzménye" — természetesen a való világ érvényességének "felfüggesztése": Vajda — időnként bizony ellenőrizhetetlennek mutatkozó — költői indulataihoz ä reáliák gyakran legfeljebb némi képi adalékokkal szolgálnak. Erősen neurotikus alkat volt, köztudott, s lélekmélyi kalandjainak elmondásához kézenfekvő lehetett számára a kor költői közbeszéde által legitimált őrült szerep. S már a pályakezdetétől: Az őrült költő' című verse 1847-es keltezésű. Nem mondható igazán sikeres versnek: az indulat túlnő a kifejezési készségen, néhol az értelmezhetetlenségig fajul a szófűzés, amely ugyanakkor nemigen tűnik elementárisán önfeledtnek. Néhány erőszakos kép azonban emlékezetes ("Mi zeng köriülem oly rút hangokat?/Szúnyogzengés vagy krokodilrívás?") vagy a tárgyhoz illően megszokott (a világ "férges almafa"). Vajda világutálata a későbbiek során sem mellőzi a hasonló képzeteket. A Gina emlékének szentelt (több az átok ugyan benne, mint a szent áhítat...) versfüzér XXIII. számú darabja lágy, biedemieieres bánat harígzataival indul, s váratlanul tör fel belőle a gyűlölet (a költő rögeszméje: szerelmi bánatát kinevetik az emberek): "Megátkozottóbbnak Káinnál / Az. ember arca rém nekem. / Gúnyos sz.emfényök á lángostor, Mely űz-hajt hegyeken-völgyeken. / A földet ásom körmeimmel, / Hogy belé rejtsem arcomat: /A föld alá híjába búvok, /A sírok férge is kacag. "Ezt a hangulati váltást a nem túl szervesen beépülő "örök zsidó" motívum sem tudja elfogadtatni. Másutt (XXXI sz.) "ki is mondja", hogy az a "pokblkin-kéjes mámor", ami az ő (boldogtalan) szerelme, az nemcsak azonos nagyságrendű a világmindenséggel, hanem azzal egy és ugyanaz. Az istenülő lírai öntudat számára minden személyes sérelem a világrend megsértését jelenti. (Ennél magasabb hőfokú poétái zsarolás aligha gondolható el — már ha a versek ihletforrása, a budai Kratochwill nevű fodrász hűtelen Georgina lánya "felől" olvassuk a verset.)

Az őrült — s minden hasonneműen végletes szerep vállalása Vajdánál is elsősorban költői gesztus. Nem klinikai esemény. Maga a költő is tudja ezt, sőt versbe is fogalmazza: "Hol nyílton jár, s dicső a gaz, / S úgy neki bátorul, / Hogy a szemérmes jó, igaz. / -.-Álarc alá szorul." (Tavasz, felé I.) Mégis van' Vajdának egy olyan műve, amelyben az inlernális képek áradása minden mértéket felülmúló, olyannyira gyanút keltő, hogy a költővel lélektani szempontból foglalkozók is megtorpantak itt. Az Alfréd regénye (1875) a magyar irodalom