Irodalmi Szemle, 1996
1996/5 - Alexa Károly: „ki letépte láncát...”
Alexa Károly éldegéllek családjukban, aktotok lettek disznódi Nagy István társulatánál. "Krúdy: Találkozás egy régi hölggyel, 1915). Őszinte fájdalom és olvasmányélmények, festett vérzés és világbirtokló akarat, mind ott munkál ebben a zaklatott versben, szétbonthatatlanul. Valami halvány szociális motivációt is észlelnünk kell a világgyűlölő futamok mélyén: valaki valamién átkozódik, ezért mondható, hogy bosszúvers is c/ a javából. Itt fogalmazódnak meg először zömmel azok a stiláris-képi elemek, amelyeket majd viszontlátunk a többieknél is: az. ember a menny és a pokol között, a világgal perlekedő "én", a szétrobbanó föld, virág és rothadás stb. (S itt tolul a költő tollára az a metafora, amelyhez — egy Vajda János-képet nem számítva — majd csak hetven-nyolcvan év múlva találunk hasonlót: a fergeteg "barnaparaszt".) Petőfi világgyűlöletében tetszelgő, úgynevezett "Felhők"-korszakának akadnak még idevágó darabjai. Ezekre — Álmos vagyok és mégsem elhatom..., Fejemben éj van . — is jellemző, hogy bennük a létezés és egzisztencia mintegy leszűkül a mentális és érzelmi világra, azaz a mentális és indulati beállítottság válogat magához illő valóságelemeket. Fragmentumokat természetesen. ("Laktársam a kétségbeesés, / Szomszédom a megó'rülés.") Az Almos vagyok... kezdetű és felütésű vers az őrülettel párhuzamosítható köztes létállapotok közül a szorongással teli félálom ("ágyban fekszem") költészetileg kedvelt, jól hasznosítható szituációját választja keretül. S ez a vers nem is egyéb, mint kéjelgés az öngerjesztett víziókban, amelyek némelyike talán a szakorvos vagy morbid zsánerfestészet számára is kínálhat újdonságot. A botját rágó, vérző fogú koldus, a kutat ásó és a gödörből vért merő óriás, a lenyakazott alak, aki önfejét viszi kezében még a szolidabb rémképek közül való, de az akasztófán lógó csecsemő és a leány, akinek az orra helyett nyúzott patkány látható, szemén békák, hajszálai férgek, összeölelkezve egy félkígyó-félemberrel... Nos, ezek már a hajdani késő gótikus és manierista piktúra legszélsőségesebb ábrázolataira emlékeztetnek. S ezeket valóban csak az "Őrült vagyok!" felkiáltással lehetett "szalonképesíteni" ekkoriban, meg talán később is. A legszebb és legfennköltebb ideáljaiban csalódott férfi nagy versét. Az apostolt is helyénvaló szóba hozni ennél a tematikánál. Epikus mű ez, de oly áttetszőén személyes ihletettségű, oly nyilvánvalóan vallomásos és sorsmérlegelő, leszámoló és hitvalló, hogy a benne foglalt történet aligha tekintehtő többnek szavakból és halvány látványelemekből szerkesztett kulisszánál. Az apostol és az őrült szerepének egybemontírozása jellegzetesen romantikus költői gesztus. Amiként a helyzetrajzból fejlő kettősség is. A magányosan virrasztó férfi lelke "fönn bolyong azon magasban / Hová csak őrültek s félistenek / Merészlenek s bírnakfölszál lani." Ebből a versből éppúgy nem hiányzik a motiváció, mint Petőfi ekkori magatartása mögül. "Életrajzilag" a népben való csalódás, a műben a
