Irodalmi Szemle, 1996

1996/5 - Alexa Károly: „ki letépte láncát...”

nyomor és az erény együttese teremti meg azokat a helyzeteket, amelyekre az apostolszavú őrült és az őrült szavakat világba hörgő apostol tud csak válaszolni.

A vers motívumai is a tárgyban ismertek: a köztes létállapot ("Aludt-e s most fölébredett ? vagy / Eszét vesz.ité s ez. most visszajött ? / Egy ára vagy több hónap óta volt / Magán kívül?..."), az átkozódás stilisztikuma (fekély, férgek, köpés, varangyos béka stb.), a börtön (a rabok "rothadó halottak"), a vulkán és az emberi test metaforás egyeztetése ("Úgy ég a homlokom, mikéntha / Egy tnzokádó hegy vön a fejemben, / Majd szétröpül az agyveló'm!"), s mindezek betetőzője, a szorongás legnyomasztóbb változata, a félelem az élve eltemettetéstől. (Vajdának ez akkora traumája, hogy szivarzsebében egy cédulát hordott állítólag, melyben elrendeli, hogy halála esetén roncsolják el agyát, nehogy... S ez a rettegés öltött (nemzeti) allegorikus formát a Virrasztókban.)

Petőfi Apostolával egyidőtt (arra nem kis mértékben hasonlítva), 1848-ban születik meg egy másik tárgyunkhoz vágó hosszabb verses elbeszélő mű, önmegjelölése szerint "regény". Harmincegy különböző strófahosszúságú ötös jambikus sorokból szerkesztett versezet ez, szerzője Hiador, a címe: ürült tún záju. A derék óbecsei káplánt, Jámbor Pált, aki eme közismert álnév mögé húzódott, ma már senki nem olvassa, noha a maga korában volt kritikus, aki "a hon első' dalnokának" nevezte. A mértékadó kritika persze nem kevés okkal írhatta le, hogy "erőlködéseiben az. érzet- és képdagályt a képtelenségig csigázza", vagy azt, hogy irodalma "fényes és mégis mit sem mondó szavakba dugott gondolattöredékek habaréka..." Paphoz nem illő pesszimizmusa (pár évtizeddel később felhagy eme hivatással, sőt reformatizál is), valamint lángoló szabadelvűsége, Byron kultusza és metaforagyártó zabolátlansága, úgy tűnik, tárgyára lelt ebben a romantikus, heroiko-tragikus versezetben. A történet hőse egy itáliai kényúr, egy vémősző dózse fia, aki családi háttere ellenére a közszabadság prófétája lesz, "polgár", egyenlőséget hirdető és szegény hazája sorsán búsongó. (Bár természetesen bárminemű filológiai rokoníthatóság felvetése dőreség volna, a szüzsé sokban emlékeztet Oscar Wilde Vera, avagy a nihilisták című melodrámájára.) A cselekményvezetés meglehetősen szaggatott, azt mindenesetre megtudjuk, hogy miben is áll atyja vérengző hatalmaskodása, s milyen is volt anyja (akit atyja megmérgez). Anyja szexuális ajzottságát egyházi embertől meglepő eréllyel jellemzi: "Anyám? a kéj örök forrása volt, melly / Mindig apadt, s nem száradt még se ki. /Lelkében örvény hullámzott, mi mindent, /Éhes méhébe szilt, mi ifjú volt..." Hősünk megöli testvérét (hogy ezzel is a szörnyű "Orsó" névnek fizessen), majd egy félreértés következtében feleségét is. A börtönben megtébolyodik, s ennek az állapotnak festéséhez Hiador kiaknázza az idevonatkozó nyelvi és vizuális képzetek tárházát. Leírás és önreflexió néhol valóban megkapóan elegyedik

"ki letépte láncát..."