Irodalmi Szemle, 1996

1996/5 - Alexa Károly: „ki letépte láncát...”

— ismertetést ad az őrültség különböző stációiról és tüneteiről (hóbort, különcség, roham stb.)

"ki lelépte láncát..."

S még egy, utolsó előzetes megjegyzés. Az a néhány témánkat egyszerre megalapozó és illusztráló, valóban értékes és nem csak témája miatt számon tartandó lírai darab a múlt század negyvenes éveitől a nyolcvanas— kilencvenesekig, Petőfitől Komjáthyig, könnyen lenne tipológiai sorba rendezhető. Elvontsági fokuk szerint például, azaz arra figyelve, hogy a teljesen elvont, steril, szituálatlan, a helyet és az időt felszámoló lírai beszédhelyzet és motiválatlanság milyen közbeeső formákon át ível a didaktikus, a bőszavú lélektani vagy szociális indoklást is tartalmazó versfajtáig. Vagy más szóval: megrajzolható volna a folyamat a romantikus helyzetdaltól az életképig. Mindkettő a szerepről való beszédnek a műfaja, azonban míg az első vagy az ahhoz közel álló esetében a maszk mögötti arc elrejtése illetve leleplezése a kihívás tárgya, az utóbbinál a maszk és jelmez, a szóhasználat és a mozdulatok keresettsége, egzotikuma, tanulmányjellege. Ha volnának is tanulságai egy ilyesféle rendezésnek, éppen az időbeli összefüggéseket rejtené el, meg azokat a közös vonásokat, amelyek a téma. a tárgy önfeledt költői vállalásából egyenesen következnek, s mindenkire jellemzők. (Arról már nem is beszélve, hogy mindenféle külsődleges szempontú "sorrendbe állítás" óhatatlanul is értékelő mozzanatokat sugall, amelyeknek pedig aligha van helyük Petőfi és Arany, Madách vagy Vajda művészetének — tematikailag bármennyire is szűkített — emlegetésekor.)

Az alapmű, Petőfi nevezetes verse, Az. őrüli 1846 januárjában íródott. Jellegzetes zsánerdarab, tipikus szerepvers, a romantikus "leh-Lyrik" kamaszos mesterműve, excentrikus érzelem- és indulatáradás. A kollektivitásban feloldódni vágyó és az individualitást mindenek fölé helyező személyiség dilemmájának egyszeri feloldási kísérlete. Éppen apróbb mesterkéltségeiben (pl. a refrén: "Hahaha!" — nyolcszor) érhető tetten a kényszer: álarc mögé kell rejtőznie, hogy véleményét a világról — büntetlenül — elmondhassa. Nemcsak karakteres vers, hanem népszerű is. Egressy Gábor kedvenc szavalati darabja, s nyilván nem véletlenül. A byroni dölyffel kizengetett rapszodikus szakaszokat egy hajdani vándorszínész írta... S talán az sem véletlen, hogy a többi őrült "versünk" szerzőinek is volt köze a színpadhoz, Aranynak. Vajdának, Madáchnak. A költői szerepjátszás néha bizony nem sokban különbözik a nyilvánosság előtti hivatásos pózolástól. (S hogy idevillantsunk egy képet erről a szerepjátszásra fogékony, szélsőséges érzeményeket kedvelő korról magáról: "A leányok, akik me gcsal attak, vagy reménytelen szerelembe estek, a folyó fodrai helyett elszöktek a színészethez. A fiatal férfiak, akik már katonának sem kellettek, vagy csöndes őrültekként [!!]