Irodalmi Szemle, 1996

1996/5 - Alexa Károly: „ki letépte láncát...”

"ki letépte láncát..."

Az sem lehel meglepő, hogy ez a kor az, amikor alkotás-lélektani traktátusok keletkeznek a mesterséges mámorkeltés technológiáiról, a drogok élménykeltő és lélektágító hatásáról. Kacérkodás a korai halállal vagy az igazi elmebaj jal a mű érdekében: ez a valódi párbaj Istennel. Poe alkoholizmusának és művei diabolikájának a kapcsolata közhely, amiként Coleridge Knbla kánya, is lehet egy ópiumos vízió művészi eredménye. De Quineey elhíresült esszéjét, az Egy angol "ópiumévá'" vallomásait Musset dolgozza át franciára, s maga Baudelaire is fölhasználja. Példát adván az újromantikus századvégnek Huysmans-nak és a többieknek. Ez a gesztus persze maga is ősi: az istenekkel társalkodó sámánok is igénybe vettek bizonyos szereket az öngerjesztés gyorsítása és biztosítása érdekében.

S ez az. a pont. ahol a művész-szerep és ez. a szomorú maszk mélyebb poétikai értelmet nyer. Az őrült, mint már volt róla szó, köztes helyzetben van. A létezés szélső pólusait köti össze, teremt köztük átmenetet. Médium tehát a szó legszorosabb értelmében. Mint a mítoszokban a lélek, mint a mítoszok és regék félistenei, mint a föld és ég közt repkedő-repdeső madár, mint a lét tartományai közt határt nem ismerő álom. Keleten, tudjuk, a megszállottakat Isten embereinek tartják sok helyütt, s a keresztény középkorban is hangot-hangot kap az a szép elgondolás, hogy az őrültek Isten eszközei, akiket azért teremtett, hogy általuk az emberek jóságát, szolidaritásra való hajlandóságát vizsgálhassa. Az őrült tehát hírhozó, olyan üzenetek közvetítője, amelyeket csak ő képes megérteni és lefordítani. O az apostolok "nyelvének" birtokosa és tudója. Ő a megajándékozott. Ezt hiszi magáról, s hagyja, hogy azt higgyék róla.

n.

Múlt századi romantikus irodalmunkban, illetve a kor kommersz olvasnivalói között meglehetősen sok olyan alakot találunk, akik a normálistól kórosan eltérnek. Vannak bolondok, pojácák, bohócok, olyanok, akiket a XX. század elownnak nevezne, s akadnak persze nem kevesen őrültek, illetve az őrület jegyeit viselő munkák: egy szélsőséges indulatoknak formát kínáló szerep változatai, illetve a pszichopatológiai érdeklődésnek ilyen-olyan kinyomatai. A Bánk bán Melindája ugyan Shakespeare-ből lelkedzett szereplő, s Kisfaludy Károly Beckója a Stibor vajdában is visszamutathat bizonyos mintákra, mindazonáltal magyarul háborognak szánnivalóan és dramaturgiai funkcióiknak megfelelően, ("zakó Zsigmond méltatlanul feledett Leonáyáxa. is gondolhatunk, nem különben az "őrült lélek" jelzős szerkezetét leíró Vén cigányra, amelyről aligha lehet eldönteni, hogy zsáneralak vagy a démonokkal társalkodó Vörösmarty önarcképe. A népszerű