Irodalmi Szemle, 1996
1996/5 - Alexa Károly: „ki letépte láncát...”
Alexa Károly távolságát ("Rómában Cassius val ék" — írja a talán legattraktívabb magyar nyelvű őrült-imitáció szerzője, Petőfi), a távoli tereket ("Párizsban Desmoulins Kmaill..." —ugyanő, ugyanott a Halhatatlan a lélek... kezdetű versben), ugyanígy kapcsolhat össze az őrült alakja és magán beszéde magányt és világmindenséget, bűnt és erényt, életet és rothadást, s létesíthet oly metaforikus és metonimikus képi viszonyokat, olyan elliptikus mondatokat, amelyeket egy civil s/.crep és elbeszélő álarc aligha merne vállalni. Mielőtt — s áttekintésünket mintegy illusztrálandó — áttérnénk néhány XIX. századi magyar költemény bemutatására, nem hagyhatjuk említetlenül eme kérdéskörnek a művészi egzisztenciát legerősebben érintő elemét, azaz: mi az összefüggés a művészi személyiség, a művészi szerep és az őrült maszk használata között a romantika idején. A XIX. század kezdete óta, amikor is fejlődésnek indul a lélektannak nevezhető diszciplína (összefüggésben természetesen a polgári, a civil személyiséget érő újfajta kihívásokkal) az egyik kedvelt és a mindenkori Spiessbürgert oly igen érdeklő s megnyugtató téma a művész lelki egészsége. Őrültnek kell-e lennie szükségszerűen annak, aki műalkotások létrehozására "vetemedik", s ezzel az Istennek, az isteni teremtésnek válik konkurensévé? A művészi státusz romantikus inkamációi között ott a kiközösített, ott a próféta, a vátesz meg a hasonlók és ott az őrült. A polgári hétköznapok felől nézve: a művész elmebeteg, szükségszerűen. A művész reflexív önképe szerint: csak a magány és a különbözés, dacolás és verseny Istennel. (A polgári világból való tudatos és öntudatos kizáródás nélkül lehetetlen az alkotás, a teremtés.) Kényszeres szerep tehát ez (is), s közben önvédelem, mint a leprások sárga öltönye a középkorban. "Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában..." — ismerjük Babits elhíresült meghatározását . S ez azt is jelenti, hogy a művészek által felvett őrült álarc bizonyos közösségi "elvárásokat" is kielégít, eleget tesz a kor biedermeier lelkűidének: a cserépkályha mellett könyvvel a kézben kiélni a kalandvágyat, megélni hősi és buja kalandokat, vagy a kávéházi söröskorsó mellett beszámolni az előző este látott színházi rémdráma fejleményeiről, az őrültet domborító aktor hörgéseiről. A szerep persze néha ráég az arcra. Olykor egyedül az írás az, ami elkülöníti a klinikai "státust" a poétáitól. Hölderlin és Kleist, Lenau és Széchenyi a legismertebb példák erre a személyiségtípusra a romantika idejéből, de Gogol, az Egy őrült naplója szerzője is fokozottan "érdekeltnek" mondható. Amiként a mi Kemény Zsigmondunk is. Megtébolyodott vallási mániákusai a Rajongókban, Tamóczyné fölmagasodó és összeomló alakja az Özvegy és leánya végén, de mindenekelőtt Barnabás deák a Zord időben oly lélektanú tanulmányok, amelyeknél aligha tagadható az alanyi "elkötelezettség", a betegség mint ihletforrás.
