Irodalmi Szemle, 1996

1996/5 - Hajdú István: Csak a szöveg marad

ahová nem fér be az Isten és a Művészet. Rabló vagy pandúr egyre megy: az árnyalatok annyira összemosódtak, hogy a felismerhetetlenségig szétkenődtek az arcok jellemző egyedi vonásai. Egy igazi személyiség nem mérettetik meg, mert — így vagy úgy — mindenki "személyiséget" és "nagyokost" játszik. Az iskolákban még hiszünk a magasztos eszmékben, de odakinn az életben egyre tompulnak oroszlánkarmaink, és nevetünk a művészet megszállotjain, mint a cirkuszban a bohócon, aki az óriási cipőkben folyvást a hátsó fertályára potyog. Körbeüljük a tüzet, egymásra meredünk, és azon csodálkozunk, hogy hideg van, és az idegeinkre megy a szótlanságunk. Miért kell nekem bepörögnöm minden áldott nap az értetlenség és a sok vízfejű láttán? Úgy gyúrnak-gyömöszölnek minden oldalról, mint őrült szobrász az engedetlen anyagot. Legszívesebben lekapnék egy fényes, csilingelő kristálycsillárt, és úgy vágnám földhöz, hogy beleremegne az egész világ, ha egy nő férfiasan viselkedik, nevetségessé válhat. A vagdalkozást, az osztozkodó háborúkat a férfiak találták ki maguknak. Utálom őket! Pedig... pedig érdekelnek, ohó, mennyire hogy érdekelnek! Jólesik, ahogy kakaskodnak körülöttem, tíz körömmel kapok utánuk, csak vigyázni kell, mély sebeket ejtenek, odaadó szerelemtől gennyeseket. De sebaj! Szükségem van erre a mazochista cirkuszra! Hogy micsoda kínzókamra tud lenni egy hálószoba, micsoda undok és ocsmány szavak peregnek le süket fal-fülükről! Magázódni kellene az ágyban, megadni egymásnak a kellő tiszteletet, és nem az istenek vad orgiái nyomába eredni, sohasem leszünk hozzájuk hasonlóak, legfeljebb olyan játékszerek a kezükben, akiket önzésük folytán egymásra lehet uszítani, még a falánk gyönyör pillanataiban is. Egy életen át rettegek a haláltól, ugyanis bizonyíték híján csak a gyertyalánghit marad, melyet naponta elfújnak a marcona szelek, és állandóan, újult erővel kell helyrehoznom azt, amit ott fent elrontottak. És...

— Elég, elég elég! — vágott a szavába a társaság negyedik tagja, bizonyos Lajos, akinek sötétvörös, hosszú, göndör haja úgy lobogott, ahogy csak a tűzre dobott diófa rönk tud lobogni. — Menj ezzel a tyúkanyóbeszéddel. A túl intelligens nőnek mindig az a baja férfitársaságban, hogy történetesen nem született férfinak, nyavalya töri, és bizonyítani akar, mennyire tud ő is művészien ordenáré lenni. Kotlik a nagy aranytojáson, és amikor azt kilopják alóla, sértődöttségében úgy vagdalkozik maga körül, mint egy janicsár, akinek levágták a jobb kezét, amikor épp a zsákmány után kapott. Pedig minden "nagy nő", akit feljegyzett a történelem, előbb vagy utóbb duplacsövű szoknyát volt

Csak a szöveg marad meg