Irodalmi Szemle, 1996

1996/5 - Hajdú István: Csak a szöveg marad

C sale a szöveg marad meg magával, és tudatában volt annak, hogy számára már elkezdődött a visszaszámlálás.

Engelhard magas volt, és szikár, arca keskeny, kiálló pofacsontokkal. Dülledt barna szeme szüntelenül kereste a koponyába közvetíteni érdemes látnivalót, amely gondolatokat ébreszt, mert egész lénye folyvást szomjazta az alkotás mámoros állapotát. Ellenségei voltak szép számban, a háta mögött azt terjesztették, hogy megbízhatatlan szélhámos. Valójában a kompromisszumokat nem tűrő, diogenészi szabaszájúságától féltek. Mindig volt azonban körülötte néhány gyenge jellemű ember, akik titkon tisztelték és próbálták utánozni. Ezeken aztán jól mulatott, és elhitette magával, tud olyan dolgokat, melyeket mások még a ráérzés szintjén sem birtokolnak. Az utcán általában egyedül látták, ahogy nagy léptekkel siet valahová, ahová legfeljebb öt perc késéssel illik megérkezni. Mint minden harmincon felüli férfinak megvoltak a maga rigolyái, például látogatáskor nem szerette levetni a cipőjét, vagy ami még furcsább, a farmert kifejezetten utálta, helyette ismeretlen márkájú nadrágokat hordott, derékszíj helyett egy-egy furcsa színű nyakkendővel a derekán. Tehetségét a sokféle szülői vér keverékéből örökölte. Otthonosan mozgott minden társaságban, jól érezte magát a földkerekség bármely részén, feltéve, ha nem üldözték a véleménye miatt. Az igazsághoz való görcsös ragaszkodását az apjától örökölte, akit egy politikai affér miatt uránbányába küldtek, így törték kették művészi pályáját, és így kényszerítették egy életre, hogy nézeteit a négy fal között, ismerősei körében fejtse ki. Ám a megtört arc még nem jelentett megtört lelket, az apa fiában látva szellemisége továbbvivőjét, minden elmondhatót elmondott, minden mellékutat megmutatott. Úgy érezte, kisiklott múltját a fia állítja majd helyre anélkül, hogy túlságosan mélyre kellene hajolnia az előtt a hatalom előtt, mely előtt az apa sohasem hajolt meg, csak kitért az út jából. Engelhardt Ferenc ezért fanatikus dühvei és tudatosan készült az élet csapdáinak megkerülésére. Különös érzékenysége először a színészet felé vezérelte, de alkotó elméje számára ez kevésnek bizonyult. Megalázónak érezte a sok pózt, a mások bőrébe való bújást, csak megvetést érzett önmaga iránt. Végül úgy tűnt el a színházból, hogy a világot jelentő deszkákat szó nélkül átengedte a szúhadnak. Kollégái megesküdtek volna rá, öngyilkosságot próbált elkövetni, és most a sárgaház hideg kőkockáin kényszerzubbonyba préselve mondja a "lenni vagy nem lenni”-t. Ezek után sokáig nem csinált mást, csak vándorolt egyik helyről a másikra, noha ez folyamatos pénztelenséggel járt, s a hosszabb-rövidebb ideig tartó állásokból származó jövedelem alig fedezte költségeit,