Irodalmi Szemle, 1996
1996/5 - Hajdú István: Csak a szöveg marad
hogy higgyek a paloták kőfalai között megbúvó szépséges ártatlanságban. Leperegnek rólam a mondatok, akár zöldellő levélről az eső. Ne akarjatok mindenkit egyformán szeretni. A bőrötök színe miatt vagdossátok egymást szájon, és képtelenek vagytok megérteni, hol van bennetek elrejtve a mágikus kielégülést nyújtó gyűlölet kódja. A meg: sztuláshoz az. állatiasságon keresztül vezet az út. Az égről lelopták az azúrt, a mihaszna felhők egymásba gabalyodva savas esőt vizelnek, de ez is csak a bosszú egyik formája a tékozlásunk miatt. Tudnod kell, a kullancsok parazita hada megtalálja az utat a testedhez, és elkísér vándorútjaidon. Legszívesebben szétlapítanád vértől duzzadó testüket. De hogyan mondd meg az igazságot azoknak, akik szüntelenül hazugságok után matatnak tarsolyukban? Lz a szűnni nem akaró nyafogás a pénz, boldogság és szabadság után az őrületbe kerget. De egyszer megerősödöm a sok félelemtől-f ajdalomtól, mint a rabbi Gólemje, és rátok döntöm a nyomorult kis viskóitokat, megetetem veletek a sok csecsebecséteket. Adj a nyomorultnak pénzt, azonnal behúz az első illatszerboltba parfümért, hogy ne érezze a saját bűzét. Ha már felszálltatok a visszafelé haladó "transzszibériai" expresszre, hál fizessétek meg a retúrjegy árát. Sohasem tudtátok szerelni egymást, az ősfáról leszakított alma nem a tudásotokat, hanem az önzéseteket hizlalta egyre kövérebbre, ne csodálkozzatok hát, hogy a fák egyszer csak akasztóiakká változtak — mondta monoton hangon Engelhard Ferenc, de úgy, mintha nem is a jelenlévőkhöz intézte volna szavait. Hangjában áhítat és fájdalom keveredett. Hátradőlt a székében, keresztbe rakta a lábát, és kissé felemelte a fejét, mint a kastélyok Talán függő festményeken a kékvérű arisztokraták. Mondandóját úgy fogalmazta, hogy a szavai ne sértsenek, hanem hegyes tűkként fúródjanak a bőr alá, és a lelket szigonyozzák meg. Aztán egy pillanatra lehunyta a szemét, elmerült a múlandóság csendjében, amely varázserővel ruházta fel, mintha a közeg, amelyben élt, nem is levegő volna, hanem valamilyen sűrű, vibráló ismeretlen eredetű anyag. Olyan volt, akár a virrasztó gyertya fényköre, ha az ember túl sokáig csüng tekintetével a lángján. Jóllehet a mindennapi életben meglehetősen szűkszavú volt, általában egyszavas válaszokat adott, a nyelvét értő vagy érteni próbáló társaságban már bővebben fejtette ki gondolatait. Szenvedélyesen beszélt, mint minden megszállott, a csalódások megedzették, reményekkkel és tervekkel teli független embernek tartotta magát, azt hitte, nincs szüksége sem óvó kézre, sem figyelmeztetésre, mert már réges-rég leszámolt Hajdú István
