Irodalmi Szemle, 1996
1996/4 - KONTEXTUS - Adam Bžoch: Ladislav Novomeský költészetének pszichoanalitikus interpretációja
van szó, mégpedig abban az értelemben, hogy az én képes elhagyni a társadalmi konvenciók befolyási övezetét (amelyet Freud én-felettinek, nevezett el), ugyanakkor azonban nem mond le teljesen róla, mivel a léleknek a pszichoanalízis által ismert összetevó'iből valószínűleg csak az én-feletti képes a "tudat alatti élet nyersanyagait" (62. o.) briliánsokká csiszolni. Úgy, ahogyan az oidipuszi és a hamleti téma Freud általi f Ivetésében eleve benne volt a drámai sorsok tragikus végkifejlete, hasonlóképpen Terebessy Novo- meskyről alkotott képe is a költői szubjektum tragikuma felé halad. Ez a tragikum a szerelemnek mint az "agresszív törekvések fokozódó korlátozásának" (64. o.) a leküzdésében rejlik, mivel nem lehet hatályon kívül helyezni a visszahúzó társadalmi én-felettit, a "puskák, tőrök és a könyörgés" korának szellemét, amely, úgymond, megszállva tartja a költő tudatát, és nem teszi lehetővé számára az egyéni dráma kompenzációját. Arra a kérdésre azonban, hogy a költő hogyan képes az én- feletti túlerejével szemben verseket írni, Terebessy nem ad választ. A társadalmi én-feletti tehát a költő sorsában csupán olyan szerepet játszik, hogy fokozza a rá kiszabott egyéni lelki drámát. Ez az egyéni dráma, amely természetszerűleg az oidipuszi komplexusból ered, már Novomeský első költeményeiben, főleg a Nedeľa (Vasárnap) c. kötetben is kifejezésre jut. Oidipusz így a történelmileg meghatározott közösség koordinátarendszerbe kivetített komplexusa által Hamletié válik, s mivel ez a közösség (társadalom) szlovák, ezért Hamletunk is szlovák. A társadalom és a költészet új távlatai a regresszív társadalmi én-feletti rémuralma alóli felszabadulásban rejlenek. Ez a felszabadulás azonban nem úgy értendő, hogy a tudatnélküliség erői véglegesen elszabadulnának, hanem az énfeletti határainak — Terebessy által sajnos közelebbről meg nem határozott — kitolásában fog megnyilvánulni. A szerző elképzelése szerint ez az utópia a következőképpen valósulna meg: "Majd ha az ember megtanul uralkodni az ösztönei fölött és briliánsokká csiszolja az életet, akkor eljő az. emberiség új kora. Az emberek együttélésének összhangja az. egyén testi és lelki harmóniájában fog megnyilvánulni. Erzékszen eink kifinomulnak, élesebbé válnak, mozgásunk ruganyosabb, ritmikusabb lesz, hangunk bársonyosabbá válik majd. Az. ember taglejtésekkel és arcjátékával kifogja tudni fejezni mindazt, amit tapasztal, érez és gondol. A művészetek előtt eddig soha nem tapaszfalt távlatok nyílnak meg, s abban a mértékben, amennyire az. ember birtokába fogja Hűlni venni a tudat alatti életének az anyagi javait, összemberi kinccsé válnak." (65. o.). Nem leszünk messze az igazságtól, ha megállapítjuk, hogy a konfliktusmentesség utópikus víziójának mint az együttélés és a művészi alkotókészség kibontakozása feltételének kérdésében Terebessy Novomeskývel azonos álláspontra jutott. Míg a Slovenský Hamlet c. tanulmány bevezető részeiben a pszichoanalitika eszköztárának alkalmazásán van a hangsúly, az írás vége felé a pszichoanalitikai fogalmak a szerzőnek csupán díszként szolgálnak; az együttélés harmóniája vagy a bársonyos hang metaforái Adam Bžoch
