Irodalmi Szemle, 1996

1996/4 - KONTEXTUS - Adam Bžoch: Ladislav Novomeský költészetének pszichoanalitikus interpretációja

elfojtott, tudat alatti energiák felszabadítása. Mindaz, amit az emberiség a valós életben nem érhet el, a költő' fantáziája jóvoltából rendelkezésére áll. A költők, akik büntetlenül leleplezhetik mindazokat a bajokat és szenvedéseket, amelyek az embereket kínozzák, s rámutathatnak e bajok összemberi jellegére, ezzel a tevékenységükkel elviselhetőbbé teszik a szenvedéseinket." (Sen a skutočnosť, 62. o.) Terebessy a továbbiakban felteszi a kérdést: milyen mértékben ehet a művészet csupán a lelki élet kompenzációja, s mennyiben válhat az egyén neuralgikus társadalmi problémáinak a szublimációjává? A szerző érdekes megállapításra jut: a művészet a tudatalatti (illetve, hogy a pszichoanalitika eszköztáránál maradjunk: a tudattalan) szint megnyilvánulása, amely a vágyak kompenzációjául szolgál: "Amit az emberiség a valóságban nem érhet el, azt a költő' fantáziája által szerzi meg" (1. még Freud, S.: Básnik a lidskáfantazie — A költő és az emberi képzelet), ám ez nem a mindennapi álmodozás értelmében zajlik le, ahogy ezt egy ideig Freud is hitte, s nem is a "tudattalanság" (az ösztön) energiájának automatikus felszabadulása által, amint ezt a szürrealisták gondolták (erre a tényre egyébként Milan Hamada is rámutat); másfelől viszont a bajok és a szenvedések büntetlen felfedése eleve feltételezi a költői véleménynyilvánítás tárgy-problematizáló jellegét, amely más körülmények közt büntethető lenne.

Ebből az alaptételből indítja tehát Terebessy az eszmefuttatását Novomeskyről és a társadalomról. Milyen helyet foglal el benne a pszichoanalízis valóságosan? Amikor a "társadalmi megmozdulásoknak az egyénre kifejtett hatásáról" (63. o.) szól, hamarosan hátat fordít az individuális pszichológiának mint eredeti kiindulópontjának és az én-felettit veszi alapul, amelynek érvényességét az egész társadalomra kiterjeszti. Ebben csupán az a bökkenő, hogy a társadalmi én-felettit sem a pszichoanalízis, sem pedig a mélylélektan nem ismeri (vö. Charles Rycroft: A critical dictionary of Psychoanalysis, Middlesex 1985, a super-ego címszó, 160—61.0.)

Terebessy eszmefuttatásában ezért a viszgálódás két síkja között technikailag eléggé zavaros átfedések keletkeznek: a társadalom-lélektan síkja, amely az ún. én-felettit veszi alapul, összekeveredik az egyéni lélektan síkjával, amely az egyes művészi alkotásokra, a költő lelkére, az egyéni ödipuszi kötődésekre, az egyéni neurózisokra és az egyéni tudatlanságra helyezi a súlyt. A két síknak ez az érvekkel nem eléggé alátámasztott átfedése képezi Terebessy szövegében a legszembetűnőbb zavaró tényezőt. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy a szerző alapvetően összetéveszti az emberi lélek leírásának kétfajta terminológiáját, ill. kétféle pszichoanalitikus modelljét, amelyek fontos szerepet töltenek be a költészet forrásainak feltérképezésében. Az egyik modell az id, ego és a szuperego rétegeket veszi alapul, míg a másik a lelket a tudat, tudattalan, esetleg a tudatalatti fogalmakkal próbálja leírni.

Adam Bžoch