Irodalmi Szemle, 1996

1996/4 - Kovács Sándor Iván: „Kárpát szent bércére...”

Kovács Sándor Iván

Míg szél üvölt a szírieken.

Akik szeretnek, messze vannak,

Akit szeretek, messze van,

— Es jaj, tán minden messze van —

Mondogatom tompán magamnak,

Míg hallgatom: a rengetegnek Fenyőbordái hogy recsegnek,

Mert ölelgeti óriás Karjaival az Elmúlás.

Mi lehet a magyarázata, hogy csak ennyi az egész? S mert bujkált, felfelbukkant emlékezetemben egy tátrai színezetű Tóth Árpád-dallam, elolvastam a költői levelezését pontosabb válasz végett. íme, a viszolygás, a lassan felengedő idegenkedés kis levél-antológiája: 1916. június 10. — szeptember 28.: "Nem vigasztaló tátrai táj"; a fúj a szél (...) Fúj a szél, mondom, s szobám belsejében, vagy ha úgy tetszik: kis szobám ölén pihenek s tűnődöm: mi hozta ezen rossz, időt? "Közben a szél zúg a fenyvesek között, mintha egy haragos zöld tenger hullámzana" "A szél egyre zúg. Az erdőt, hogy úgy mondjam, bántja a szél"; "A természet zöld hajában megjelentek az. eisősárga szálak, ami azt jelenti, hogy ősz kezd lenni." (...); "A Csorba-tót is láttam (...) aztán eszembe jutott, hogy mi a fenét csinálok itt egy óra hosszáig, míg újabb villamos jön; hát fogtam magam, sietve visszaültem arra a villamosra, amelyik hozott s visszakerekeztem Füredre"; "Unalom van rogyásig! És hallatlan őszi züllése a tátrai erdőknek."

Aztán Tóth Árpád felélénkül: könyveket kér, egyre többet: "egy Berlitz: First Book-<•;/", mert "a társalgási nyelvben angolul" is csak dadog. De "Franciául már őrülten begyakorolta magát" (október 9.). Kér még "Rozsnyoi-féle Tót nyelvtant” és "Olasz nyelvlént"\ szlovákot azért, mert "rémes kézjelekkel érintkezni" (november 9.) Kér "Felsőmagyarországi növényhatározót" is, mert itt már régen akar botanizálni" (1917. május 15.). S végre a Tátra is megszépül: "Remek idő van, gyönyörű ez. a svedléri tájék, a Buchwaldot is meg kéne mászni még egyszer s a Tátrába is felmehetnénk, (...) milyen gyönyörű az ilyenkor!" (június 29.)

Közben egy német nyelvű Verlaine-válogatást kapott (március 10-én már megköszöni), s lefordította Verlaine négy versét, amelyek a Nyugatban jelentek meg (1917, I, május 1-jei szám): Naplemente, Fehér a hold, Ósz.i chanson, Az. én meghitt álmom. (Adataim és az idézetek a Kardos László-féle kritikai kiadás köteteiből: II, 1964; V, 1973.)

Igen, az Őszi chanson dallamemléke asszociálta bennem Tóth Árpádnak ezt a talán leghíresebb fordítását a magyar költészet erdején Zrínyi óta végigfújó széllel:

Ősz húrja zsong,

Jajong, busong A tájon

S ont monoton