Irodalmi Szemle, 1996
1996/4 - Kovács Sándor Iván: „Kárpát szent bércére...”
"Kárpát szent bércére..." Kiemeltem a levelekből az 'őrülten begyakorolt” franciát, az állandó tátrai szélzúgásra utaló helyeket, s a tátrai erdők "őszi zülléséiA Verlaine—Tóth Árpád sorok zenéje zsongott-jajongott 1916 őszén, 1917 tavaszán a soha el nem nyugvó tátrai szélben. Tóth Árpád sem írt deskriptív Tátra-verset, de az ihlető környezetben megcsinálta a legzeneibb magyar műfordítást, ami Zrínyi hatalmas sora óta ("Mint mikor kemény szél megfújja az. erdőt") a legszebb évszak- és tájfestő vers-zene a magyar költészetben. Évszakja a mindenkori és mindenholi ősz, tája azonban az ihlető tátrai táj. Es a legtöbb személyességgel átérzett műfordításunk is az Őszi chanson. Tóth Árpád lassan felengedő, kelletlen Tátra-szemléletét betegsége és feltámadó félelmei magyarázzák (félelem katonai besorozástól, anyagi nyomorúságtól, az irodalmi életből való kirekesztődéstől). Ő hát a "csiiggeteg, / Halvány beteg", s ővéle "kél” "asok tűnt kéj", hiszen a szanatóriumi hölgykínálat sivár: "Itt különben öreg nők vannak"; "Mégiscsak hű vagyok, sajnos". Most már még egyszer kiemelhetem A Palace-ban első szakaszának négy zárósorát, ezek is a tátrai szél őszi sanzon ját szólaltatják meg, de nem andante, hanem forte piano: "Míg hallgatom: a rengetegnek /Fenyőbordái hogy recsegnek, /Mert ölelgeti óriás / Karjaival az Elmúlás." Erdélyi János őrült látnoki víziója, a Nagy Rétestészta Peremeinek letördelése 1920-ban elvégeztetett. Tóth Árpád nem kiáltozik, nem vádol, nem készít földrajzi- topográfiai összegezést. Elégiát, "néma dalt" ír megfoghatatlan tájhangulatokkal, az. Eltördeltet A tejút alatt megidézve: Bút konokon Es fájón. S én csiiggeteg, Halvány beteg, Mig éjfél Kong, csak sírok, S elém a sok Tűnt kéj két. Óh, múlni már Ősz.! Hullni már Eresszél! Mint holt avart, Mit felkavart A rossz szél... Es jó volt ülni így, sötét bornál, az. ében Fák közt, a kék tiizíí szikrákkal záporos Nagy, nyári ég alatt elnyugtatni boros Fejünket ősi búk hit nagyapó-ölében.