Irodalmi Szemle, 1996

1996/4 - Kovács Sándor Iván: „Kárpát szent bércére...”

és Putnok felé, ide Miskolcra. Az egész út a Sajó völgyén visz. keresztül, alacsony, zöld és kék hegyek és halmok között (...) Nincs szebb, mint így folyvást tartó szép vidéken utazni." Diósgyőr vidéke (ahol verset ír: Alkony) még inkább lenyűgözi: "A falun belül, hol a hámor van, egyre sz.ükebb lesz. a völgy s végre egészen a kősziklák közé szorul, meredek, vad kősziklák közé, s az. út fölfelé tart kanyargóson a Szinyva partján, mely számos zuhatagot képez, fönn pedig a hegyen tóba gyűl, melynek vize sötétzöld, aminthogy a tükre az. őt környező bércek erdejének. Az. ember azt gondolja, hogy legalábbis Helvéciában van, Helvécia valamelyik szebb vidékén." A tézisszerűség Svájc helyett eme elragadtatott hangulatban is az Alföldet kívánná hasonlatpárul, Petőfi azonban átadja magát az önfeledt szemlélődésnek s a pontos, egynemű szemléltetésnek. Tokaj hegye tiszteleg még így, csak önmagát jelentve "magas fejével, kék köpönyegben, komoly méltósággal "túl a Bodrogon látszanak" így a máshoz nem hasonlítható, a "hasonlíthat!an szépségű Sátorhegyek Új hely mellett a Kővár vidéki Nyírestető és a környező bércek közötti "mélységes völgy (...) fenekén a csillogó, kanyargó Szamos" ilyen magában való csoda: olyan, "mint egy odafagyott villám". Petőfi ennek a fagyott villám-Szamosnak is könnyedén hozhatná antitézisét Tiszával, Dunával.

De nem teszi. Az érett költőt megtanította rá "a világ mysteriumainakgrammatikája, a költészet" (Miskolc, 1847. július 8-i keltezésű úti levelét idézem); megtanította a költészet gyakorlása, hogy a természet misztériumai magukban is, érdek nélkül is, "szerepjátszás” nélkül is (Horváth János) felmutathatok. Az alföld "Mit nekem te zordon Kányáitoknak / Fenyvesekkel vadregényes tája!" hars "kiva- gyokén"-, "én Petőfi vagyok”-intonációja ("felütése") helyett a Kiskunságé mennyivel bensőségesebb, megcsendesülőbb, hitelesebb; mondhatni, családiasabb (még az anya—gyermeke antropomorfizálás is kifut a to 11a alól):

Hová szívem, lelkem

Mindig, mindenhonnan vissza-v issza i ágy ott,

Újra láttam végre születésem földét,

A szép Kiskunságot!

Bejártam a rónát,

Melyet átölel a Tisza—Duna karja,

S ölében, mint kedves, mosolygó gyermekéi Az anya, úgy tarrtja.

Itt vagyok megint a Nagyvárosi élet örökös zajában.

Oh de képzeletem most is odalenn az.

Alföld rónáján van;

Testi szemeimet

Behunyom és lelkem szemeivel néz.ek,

S előttem lebegnek szépen, gyönyörűn az Alföldi vidékek.

"Kárpát szent bércére..."

_____________________________________________________________65