Irodalmi Szemle, 1996

1996/1 - Géczi János: Tölgyek könyve (részlet)

— Állj rendesen, még mindent összekensz — utasítja rendre Ila a füt. De a hab csak nem akar felszívódni. Á, na most meglátom, mennyire vagy nagy legény. Mert ettől szenvedni fogsz, mint egy kutya.

— Máris.

— Nem kell ennyit szabadon lenni. Rákot is kaphatsz tőle.

— Anya ki nem megy a napra, és mindig retteg a ráktól.

— Na ja. Gyengék az idegei.

— Annyira azért nem.

Védd csak, igazad van. Én is védeném az anyámat. Hiszen mindegyiknek fontos a gyereke.

— Jaj — kiált fel a fiú, hogy ismét hozzáért Ila ujja.

— De azért figyelj egy picit ide. Hz a Bódogh szétlopja mindenedet, ha nem ügyelsz.

— Az exkavátor már ma megcsinálhatta volna a pince helyét. Vagy legalábbis elkezdhette volna.

— Miért nem szóltál neki.

— Kérlek, én csak egy alkalmazott vagyok.

— Persze. Csak azt nem lehet tudni, az apámé vagy az enyém?

— A kérdés pontos!

— És a válasz?

— Végül is tudod, hogy az apád kért meg.

— Hogy a szeretőm legyél, vagy hogy felügyelj rám?

— Is-is.

— A francot!

— Karesz, ismerheted Bélát. Végül is ez az építkezés olyan mesterpróba. Arra, hogy megállsz-e a saját lábadon, vagy sem.

— Tudom.

— Akkor miéit nem figyelsz jobban.

— Azért van Bódogh.

— Bódogh!? — sóhajt Ila. — És ha az apád...

— ...hogy neki meg éppen az lenne a leiadata, hogy megnehezítse a dolgok menetét?

— El tudnám képzelni.

— Marhaság!

— Lehet. De áll j a sarkadra.

— Erre? — mutatja meg kagylótól sebes talpát Karesz.

— Bekötöm.

— Akkor már ledőlhetek?

Géczi János