Irodalmi Szemle, 1996

1996/4 - Spiró György: Magtár

hatatlanság animális, pogány, szemben áll minden gondolható és eddig gondolt vallással, ideológiával, filozófiával, és csak annyiban antropomorf, amennyiben a mindenkori emberi képzelet az, egyébként kifejezetten inhumánus (ami azt jelenti, hogy nem anti-humánus). A megkeriilhe- tetlenség folyamatos, zajló, konfliktusos kategória, az alapmű akár évszázadokig is megkerülhető, feledtethető, és mégis kibukkan egyszer. Megint a legjobb példa Shakespeare, aki a halála után másfél száz évig nem létezett, hogy aztán halhatatlanként éllelmeztessék félre századokon át.

Van olyan fogalom, hogy "tudhatóság". Amit egy korban tudni lehet, és amit ettől tudni kötelező. Ami e tudásszint alatt marad, nincs. E tudhatóság nem követelmény, hanem tapasztalat: épp az alapművek őrzik. Ettől az alapmű az adott korra nézve: abszolút (utólagos) mérce. Ezüstérmesek nem tartanak számon.

Az alapmű mese, gyermeteg, naiv, primitív, bármikor befogadható. Ha líra, gyermekeknek mondják. Ha történet, népmesévé tud válni. Ha dráma, a legrosszabb színészek a legtehetségtelenebb rendező vezényletével a legidiótább közönség számára is sikerrel vihetik színre. Ha bonyolult szimfónia, a hallással bíró suszter is fütyülheti a főtémáját. Ha festmény, a legsilányabb reprodukciója is mély sebet üt a/ egyszer odapislantó befogadó recehártyáján. Az alapmű másra, mint a létező emberi érzékekre, nem épít, a fontolgatást figyelmen kívül hagyja. Az alapművész élethez való köze maximálisan intenzív. Hülyén akar, idiótán vágyik, és akiben ez az intenzitása az életnek nincs meg, az alapművet létrehozni hiába akar.

Alapművet létrehozó művésszé az alkotó tudatosan is képezheti magát. Tanulságosak a párhuzamos történetek. Az induló Bartók és Kodály közül legalább egy évtizedig Kodály volt az, aki alapmű létrehozására alkalmasabb zseninek tűnt, vagy volt is. Később Bartók vállalta a meredekebb, nehezebb utat, Kodály visszahátrált a provincialitásba és a pedagógiába. Van olyan eset is, amikor maga a műfaj kerül olyan kivételesen jó helyzetbe, hogy szinte minden akkor tevékeny alkotó alapműveket hozhat létre, akkor is, ha nem túl tehetséges. Ilyen a XIX—XX. század fordulójának európai, főleg francia festészete. Ilyen véletlen aranykorban a művészek közötti szolidaritás többnyire erős (Van Gogh, Gaugauin stb). Hasonló aranykor a bécsi klasszikus zenéé. Amikor maga a műfaj az emberrel együtt jön létre, fejlődik, és éri el teljes kifejlettségét. Ugyanilyen korszak az Erzsébet-kori drámáé, amely Shakespeare nélkül is a dráma eddig volt legnagyobb korszaka lenne.

Spi ró Gy örgy