Irodalmi Szemle, 1996

1996/4 - Spiró György: Magtár

korszakba átérni nem tud, művei a rostán kihullnak, ez a pech. Még jó, hogy ritkán éli meg.

Az alapművet létrehozó művés/ nem feltétlenül zseniális, nem is feltétlenül "tehetséges". Lehet, hogy műveletlen, tehetségtelen alak, link fráter, de az is lehet, hogy mélyen gondolkodó korszak-filozófus, akiben a halott dogmák egy pillanatra szünetelnek, és akkor írja meg azt, ami kívül van mindenen, de mindenben stimmel. (Hamvas Béla filozófusnak harmad- lagos volt, de a Karnevál alapmű.) Munka, szorgalom, erény, aktuális társadalmi elismertség vagy mellőzöttség semmit sem jelent. Semmit sem jelent a művész szenvedéstörténete, életrajza, polgári nekiveselkedései, étosza. Semmit sem jelent klikkekben elfoglalt helye, politikai nézetrendszere, olvasóinak száma, kortárs kritikusainak hozsannái vagy le- dorongolásai, díjainak száma és pénzösszege. Hamvas raktáros, amikor a Karneváli írja. Salamov és Borowski ugyanúgy rab volt, mint Zsolt Béla, és mégsem Zsolt Béla írta meg érvényesen a lágerek világát. Jókainál nagyobb tehetségű epikus nemigen született a történelemben, alapműve mégis csak egy van, a naplója, amelyet százötven évvel később adtak ki először, és a kutya se figyelt fel rá akkor sem, egyébként egész életében zseniálisan hazudott, tudva, hogy miről hazudik. Az ideológia, a nemzetmentő cél az, ami az alapművet megöli. Az alapművet létrehozó művész merőben médium, de nem egyszerűen kora szellemének médiuma, annál több, korok médiuma, vagyis kortalan médium, erre büszke nemigen lehet, annak született, nem tehet róla.

Az alapmű létrehozóját "nézik", miközben a művén dolgozik. Nézhetik élők, nézhetik holtak. Akik az alkotót nézik, benne vannak. A nézők, e belső kritikusok jóváhagyólag hümmögnek vagy rosszallóan cöcögnek. A hüm- mögést és a cöcögést az alkotó hallja. Az alkotó soha nincs egyedül. Magányra csak azért vágyik, hogy a nézői megjelenjenek nála. Az alkotó soha nem szabad, éppen azért, mert nézik, hümmögnek és cöcögnek. Más tanácsot általában nem tudnak adni, de ennyi elég. Az alkotó dialógust folytat a nézőivel, gyakran szeretne szabadulni tőlük, általában nem megy. Ez a párbeszéd az egyetlen valódi kontroll, és addig tart, ameddig a mű születik. Utána bárki bármit mond, az már nem dialógus, az meddő fecsely, a mű olyan lett, amilyenné az alkotó a nézőivel együtt összehozta. (Baráti, élő, kritikus a művet akár át is irathatja, akkor néző.)

Az alapmű megkerülhetetlen, legföljebb hosszabb ideig letagadható, mert emberiségnyi letagadghatatlanság bukkan elő belőle. Ez a letagadMagtár