Irodalmi Szemle, 1996
1996/3 - ÁRGUS - Fónod Zoltán: Szenvedélyes múltvizsgálat
decemberi vox humana-per idején is megnyilvánult), kifogásolhatjuk, hogy figyelmét tanulmánya jelentős részében az elsőség jogcímének az igazolására fordítja, ahelyett, hogy új szempontokkal gazdagítaná Fábry-szemlé- letiinket. Problematikusnak ítéli a Fáb- ryról írott monográfiákat, közelebbről azonban nem szól arról, hogy (az ideológiai jellegű bűnök mellett) e tanulmányok milyen szemléleti, ténybeli következtetéseivel szemben kellett volna hadat viselniük. Az én Fábry-monográfiámról (Megmozdult világban, 1987) például azt írja, hogy nem méltányoltam benne az ő kritikusi bátorságát, mellyel a "Fábry- átértékelés" élére állt. Csakhogy e tényen semmit sem változtatott volna, ha a könyvemben ott van a hiányolt méltatás. Az alapfontosságú helyzet és tény: Fábry krittikusi szektássága. S ezt Fáb- ry kortársai (Szalatnai, Szvatkó, Vass, Kemény G. Gábor) már korábban is bírálták, s őket idézem is a monográfiámban. Úgy vélem, a súlyos mulasztás az lenne, ha Fábry szemléletének torzulásait semmilyen formában sem említem. Egyébként maga Fábry is eljutott élete során oda, hogy önmagát "csudafura muszáj-Herkulesnek" mondja, s szóvá tette az "irodalmi törvény szék"- ben vállalt dicstelen szerepét is. Vitatható Turczel Lajosnak az az állítása is, hogy a két háború közötti korszakra vonatkozólag "Fábryból utólag és visszamenőleg csináltak irányadó vezető kritikust". Köztudott, hogy az ötvenes években Fábrynak "kapaszkodnia" kellett a "kirekesztősdit" játszókkal szemben! Előbb jelentek meg írásai, kötetei, s csak azt követően a róla szóló tisztelgő, hódoló, hajbókoló kritikák. (Magyarországon csak a hatvanas évek elején kezdtek odafigyelni munkásságára.) így csak fenntartásokkal lehet elfogadni azt a nézetet, hogy Csanda Sándor Első'nemzedék (1968) c. kötete adta meg a korábbi kitűnő minősítéshez az irodalomtörténeti szentesítést. Csanda egyébként is nem irodalomtörténetet írt, hanem portrékat, s ráadásul Fábry korai "radikalizmusát", osztályharcos szemléletét, ultrabaloldali túlzásait ő maga is szóvá teszi. Fábryból nem az utókor csinált "i- rányadó vezető kritikust", hanem maguk a kortársak, akik később "utókor" is voltak. Kemény G. Gábor például úgy jellemzi, mint a "legszélsőségesebb politikai publicistát", de azt sem hallgatja el róla, hogy tanulmányainak "sajátos egyéni hangjuk, túláradó érzelem- politikai alapszínezetük van". (így tűnt el egy gondolat, 1940). Szalatnai Fábryt "mindig hangos szavú" kritikusnak mondta, aki "sosem ismerte el az esztétikai mérték szokásos uralmát az irodalomban " (Magyar Figyelő', 1934), egy későbbi írásában azonban például már "igazmondó, sorsoldó" írástudóként emlegette (Fábry Zoltán ablaka, 1967). Peéry Rezső Fábry "líraion radikális esztétikájáról" ír, Szvatkó Pál az első helyen említi őt a "jószándékú és hozzáértő' kritikusok" között, Vass László pedig "a baloldal legképzettebb íróját" látta benne (A felvidéki magyar irodalom, 1940). Fábry véleményét persze a "harmadvirágzás" nemzedéke is rendkívül nagyra becsülte. Éveken át ő volt a szlovákiai magyar irodalom egyszemélyes intézménye, véleményére érdemes volt __________________ árgus
