Irodalmi Szemle, 1996
1996/3 - NYELV ÉS LÉLEK - Lanstyák István: A kodifikálás lehetőségei a magyar nyelv állami változataiban
körülmények között való használata következtében az egyetemes magyar standardnak többléle ún. állami változata alakult ki. A legjelentősebb, magyarországi változaton kívül mindenekelőtt Erdélyben, Szlovákiában, a Vajdaságban és Kárpátalján beszélhetünk többé-kevésbé spontán (vagy legalábbis átgondolatlan) standardizálódási folyamatok révén kialakult sajátos állatni változatokról. Amint a fent említett ösztönös standardizálódási törekvésekből is következik, az állami változatok nem tekinthetők olyan közvelegeknek, amelyekben a magyarországi standard nyelvhasználat normái nyilvánulnának meg a maguk szokásos "tökéletlenségében", hiszen a művészeti népiskola, a területi rendelőintézet vagy akár a községi hivatal nem valamely magyarországi intézmény nevének "tökéletlen megvalósulása", hanem az illető intézményeknek a neve, úgy is mondhatnánk, a helyes neve. Azok a konkrét szövegek, amelyekben az egyes állami változatok realizálódnak, természetesen szintén közvelegek, ám ezek valójában nem a magyarországi standardnak, hanem az illető állami változat standardjának "gyakorló" megvalósulásai. A jelenleg még a magyarországival azonosított egyetemes magyar standard és az egyes állami változatok normája közötti eltéréseknek — pontosabban egy részüknek — (józan, körültekintő) kodifikálását, ill. e kodifikált elemeknek az egyetemes magyar normába való beemelését már maga az a tény is kellően indokolja, hogy a standardiz.ál(ód)ási folyamat egyes termékei kodifikálás nélkül is részei a magyar standard illető állami változatainak, s így mi sem természetesebb, mint hogy ez a tény "hivatalos" elismerést is nyerjen. Mégis érdemes fölhívni a figyelmet a kodifikálás elmulasztásának két súlyos következményére: (1) Kodifikálás hiányában a magyarországi standardtól való eltérések még mindig válogatás nélkül hibának minősülnek, ezáltal pedig az utódállamok magyar nyelve megbélyegződik. Mivel ezt a nyelvet a többség részéről is éri megbélyegzés, a beszélők így kettős nyomás, teher alá kerülnek, s ez. alól valójában csak az államnyelv sajátjuknak való elfogadása felé menekülhetnek (vö. Kiss Jenő 1993a:65). A kodifikálás "rehabilitálja" a kisebbségieket, visszaadja nyelvi önbizalmukat, s az anyaországi beszélőket is arra szoktatja, hogy a magyar nyelv más standardizálódott változataival is mint legitim változatokkal számoljanak (s ne "tótozzák" és "oláhozzák" stb. le a nem az ő normájuk szerint beszélőket). Mert sajnos ma is igaz még, hogy a (magyarországi) "közvélemény nyelvi értékelésében egyáltalán nincs meg a szükséges türelem azok iránt, akik valamilyen ok miatt nem beszélik vagy írják kifogástalanul a magyar köznyelvet vagy irodalmi nyelvet" (Szépe 1978:71) (2) Kodifikálás hiányában minden eltérés elvileg egyfonna hibának minősül; s mivel a beszélők tudatában vannak annak, hogy a "hibázást" (= a magyarországi standard normától való eltérést) semmiképpen sem tudják elkerülni, kellő eligazítás nélkül magukra vannak hagyatva annak eldöntésében, hogy a standard jellegű nyelvhasználatban mely eltérések tolerálhatok, melyek pedig nem. A kodifikálás egyértelművé teszi azt, mi az, ami a kontaktusváltozatok közül nem Lanstyák István
