Irodalmi Szemle, 1996

1996/3 - NYELV ÉS LÉLEK - Lanstyák István: A kodifikálás lehetőségei a magyar nyelv állami változataiban

A kodifikálás lehetőségei.

Szlovákiában Jakab István standardizáló tevékenyégének köszönhetjük az olyan szavak és kifejezések megalkotását, mint pl. a szakosító iskola ’érettségit követő kétéves, szakképzést nyújtó nem felsőfokú intézmény’, a területi rendelőintézet ’egy járásnál nagyobb, de egy kerületnél kisebb hatósugarú rendelőintézet’, az idó'cédula ’a kivizsgálás időpontját jelölő cédula (orvosnál)’, valamint az olyan sajátos szókészleti egységek jóváhagyását és népszerűsítését, mint pl. a művelődési és pihenőpark (Pozsony egyik kulturális intézményének a neve), a művészeti népiskola ’zenét és más művészeti ágakat oktató iskolatípus’, a városkerület stb.

A Csemadok egykori nyelvi szakbizottságának ún. terminológiai szakcsoportja 1989-ben egy olyan intézmény jegyzéket adott ki (Intézménynevek 1989), amely mintegy hatodfélszáz szlovák intézménynevet és annak magyar fordítását tartalmazza, ez utóbbiakat ezzel voltaképpen kodifikálva is: ez intézményneveknek azóta is az e kiadványban feltüntetett formája számít irányadónak, ehhez igazodnak a tömegtájékoztató eszközök is. A kodifikátorok szemmel láthatóan mértéktartásra törekedtek ugyan a tükörfordítások alkotásában és szentesítésében, ám az itt közölt intézménynevekről így is azonnal látszik, hogy egy másfajta, a magyarországitól eltérő társadalmi közegben keletkeztek, ennek minden nyelvi vetületével együtt.

Ahhoz, hogy a jövőbeli kodifikálás szakmailag megalapozott legyen, s eredményeként egy rugalmassága mellett is kellően kiegyensúlyozott és szilárd norma jöjjön létre, elengedhetetlenül szükséges tisztázni a hozzáférhető nyelvtervezési és nyelvművelési irodalom alapján azokat a szempontokat, melyeket a tudatos, átgondolt kodifíkáció során figyelembe kell venni.

2. A kodifikálás szükségessége

Amennyiben a szlovákiai magyar, standard jellegű nyelvváltozatokat a magyarországiakéhoz hasonló ún. regionális köznyelv(ek)nek tekintenénk csupán, nem volna szükség kodifikálásukra. Teljesen egyetérthetünk Deme Lászlóval, aki szerint "a regionalizmust mint jelenséget kategóriaszerűen el kel! ismerni, de egyes elemeit tényleg fölösleges volna darabonként szentesíteni vagy elutasítani" (Deme 1993: 68). Nem elsősorban a nyelvi kiilönfejlődés veszélye miatt szükségtelen ez esetben a kodifikálás, hanem mindenekelőtt az ún. regionális köznyelveknek alapvetően közveleges mivoltából következően (olyan köztes nyelvváltozatokról

— egyfajta "nyelvi egyvelegek"-ről — van szó, melyek viszonylag közel állnak a standardhoz, ám a helyi nyelvjárások egyes tipikus, ill. nagyobb földrajzi területen élő elemeit is tartalmazzák).

Más a helyzet azonban a Kárpát-medence peremországaiban beszélt standard magyar nyelvváltozatok esetében. Ezeknek az egyetemes magyar standardtól való bizonyos eltérései szükségszernek, hiszen "a különböző államokhoz, való tartozás különböző nyelvekhez, társadalmakhoz, kultúrákhoz, intézmény- és jogi rendszerekhez, szokásokhoz való szoros kapcsolódást is jelent, és mindez, kedvez [.../a különböző fokú eltéréseket mutató állami változatok kialakulásának" (Pete 1988: 780). A magyar standardnak más-más társadalmi, politikai és nyelvi