Irodalmi Szemle, 1996

1996/3 - PERÚJÍTÁS - Csűrös Miklós: Egy betét a Toldi szerelméből

Egy betét a Toldi szerelméből rezignált kultuszából az ártatlan szerelemig, az idilli békeegyensúlytól a kényszerített házasság gyötrelmének kliséjéig. Arany hús-vér teremtményének épp oly kevés köze van ezekhez a vértelen présélményekhez, mint a Jókai képzeletében uralkodó "nagyításra való hajlam " szülötteihez és a csupasz valónak minden nyomorúságait" lelketlenül másoló naturalizmushoz. Naturalizmuson az 1850-es évek első felével kapcsolatban még nem a Zola-féle kifejtett doktrína és stílusirányzat értendő', de Anikó alakjának megteremtőjétől idegen a biológiai átöröklés vagy az ösztönöknek való kiszolgáltatottság gondolata is. Emlékeztes esszéjében Vas István a Daliás időkből és a Toldi szerelméből vett példatáron bizonyítja, milyen sötét helyekre jutnak el "Arany erotikus képzeletének kimérái". Anikó nem szerepel a fölsorolásban, amely Piroskán kívül csupa nem magyar nőalakot tartalmaz (a zsidó Esztert, a délszláv Örzsét, a cseh Jodovnát), de éppen ez bizonyít "normálissága" és valószerűsége mellett; Riedl idézett elszólásai is jelzik, milyen távol tartja őt Arany nemcsak a kiméráktól, hanem mindenféle testietlenségtől vagy aszketizmustól is.

A Toldi szerelme világképének elemzői óhatatlanul szembekerülnek a fátum és a tragikum kérdésével. Arany talán itt közeledik leginkább Kemény Zsigmond szemléletéhez; "ebben a világban az emberi cselekedetek súlyát, következményeit egy végzetesen aggályos, fájón érzékeny felelősségérzet mérlegeli" (Sőtér István). Nem meglepő, hogy Anikó elkerüli ezt a mérlegelést? A mű "pozitív" hősei közül szinte ő az egyetlen, akit érintetlenül hagy "a kis vétek nagy büntetésének" törvénye. Nem azért, mintha valamilyen elvont eszményiség jegyében, a nemes helytállás élettelen konstrukciójaként vagy az erkölcsi jó szócsöveként különválnék az alantasabb küzdelmek világától. Nem altruizmusból teszi a jót, hanem spontán, ösztönszerű hajlamát követve, önkéntelen bájjal cáfolva rá keresetlen modorára, harsány viselkedésére. A tragikumtól való mentesség ez esetben nem fogyatkozás, hanem a géniusz kivételes adománya.

Magára a versre, Anikó dalára visszalapozva tartós olvasói élményként az a mélyen zendülő "tiszta erős hang" ragad meg bennünket, amelyre előzőleg az elbeszélő hívja fel a figyelmet, de érzékeinkbe az első megváltozott ritmusú versszak utáni szünetben ivódik bele. Az epikus tizenketteseket fölváltó kétütemű nyolcas sorok ritmusa népdalközelséget sugall, a strófazáró ötödik sor megrövidülése már választékos egyéni invenció jele is lehet. A verselés megkapó zeneisége, az ütemek egybejátszása a táncos képzeteket keltő choriambussal, ionicusszal "vagy vele hasonló nyomatú lábbal" egy ideig szinte eltereli a f igyelmet a szöveg pattogó élességéről, a versmondat kategorikus szigorúságától. Amint tudatosul, ez a kettősség egészen finom és objektív iróniát lop a versbe; Anikó tiszteletreméltó és komolyan veendő határozottsággal tiltakozik a nem kívánt házasság ellen, de ahogy nézőpontot vált, más-más dramaturgiával és retorikával fejezi ki büszkeségét és fölháborodását, egymaga eljátssza a szülők nevében való kikosarazást, a rózsa tüskéjével példálózó párbeszédet és a fergeteges legénycsúfolót, az Arany részéről maga az önkéntelen komikumot érzékeltető