Irodalmi Szemle, 1996
1996/3 - PERÚJÍTÁS - Csűrös Miklós: Egy betét a Toldi szerelméből
mondhatná valaki, hogy a rossz emlékű apa helyett Toldiné nevelhesse föl "kedves unokáját". De bármennyire védhető részletigazság rejtezzék az ehhez hasonló okoskodásban, nem fejthető' meg általuk, nem vezethető' le belőlük a költői valóságnak az a minden mástól különböző darabja, amelynek a lelke, központja, mozgatója Anikó, anélkül hogy egymaga a jellem (alak, személy) betöltené ezt a különvilágot. Az ilyen létező, de foghatatlan minőségekkel való találkozás élménye érteti meg azokat az erőfeszítéseket, amelyek a Madáchot értelmező Sőtér Istvánt a "szférák", az epikus Arany rejtélyén töprengő Barta Jánost a "perspektívák" és "dimenziók" fogalmaihoz vezették. A pozitivista irodalomkritika (a Riedl Frigyes-i változatában) nem jár sok sikerrel, amikor Arany "emberei", "nőalakjai" tablóján helyezi el Anikót, és olyan jellemzést ad róla, mint élő alakokról szokás. "Toldiné unokájában, Anikóban megtaláljuk a család démonikus vonását, habár a női szépségtől szelídítve. Van benne némi szeretetreméltó erőszakoskodás. Szereti a férfimulatságot (...). Csalfa, hamiskodó, expanzív természet; csókja csattan, mint az. ostor, szeme megmegvillan a pajkos tréfától, csengő hahotája minduntalan felkacag. Aranynak egyetlen alakja, ki valóban minden utógondolat nélkül jókedvű. Azon áldott víg teremtésekből való, kiknek beléj)tekor világosabbnak látszik a szoba. E dévaj lány azonban a legkomolyabb érzelmekre képes; a vidám, kedves csintalanságtól megtalálja az átmenetet az. önfeláldozó szeretetliez, midőn Miklós érdekében Olaszországba utazik." Riedl "kisportréja" — életszerű megfigyelései ellenére is — leginkább negatív tanulsággal szolgál, azt érzékelteti, hogy a tartalomelmondás és a hősökre alkalmazót! karakterológia elégtelen eszköz az Arany művében megtestesülő művészi igazságok megragadásához. Szellemesen céloz rá egy költői esszé szerzője, milyen kockázatos Arannyal kapcsolatban szinte bármilyen ismeretet "tudvalevőnek" nevezni; s mégis ilyennek mondható a makacs ragaszkodása az "epikai hitelhez", aggályos tartózkodása attól, hogy valamit "az ujjából szopjon". A költő értői persze az örökölt, "átvett" elemeket kombináló és összehangoló művekben is mindig fölismerték a "gazdag, igazán alkotó művészi fantázia" (Földessy Gyula) teljesítményét, de Anikó és a hozzá tartozó szféra — szavai, tettei, stílusa, "légköre" — a szó szorosabb értelmében a költői képzelet terméke. A romantikus fantázia szertelenebb típusaival összehasonlítva az Aranyét, legutóbb Dávidházi Péter fogalmazott meg Pilinszky János esztétikai tapasztalatára is hivatkozó mélyértelmű gondolatot: "ha arra gondolunk, hogy a létező fantasztikusabb, mint a lehetséges, vagy akár mint a lehetetlen, akkor a valószerű elképzelése nem csekélység. Sőt olyan tett, amely hasonló ahhoz, amit egy későbbi költő joggal tisztelt meg 'a képzelet odaadása', sőt a 'passzív teremtés' metaforákkal." A "valószerű elképzelése" kulcsfogalom ahhoz a tüneményhez, amelynek megközelítésével itt kísérletezünk. Arany korában és még sokáig utána is a magyar lírában a biedermeier nőideál uralkodik; ábrázolásának főbb típusait és sablonjait többé-kevésbé hitelesen felsorolja Zolnai Béla korszakmonográfiája a hervadás Csűrös Miklós
