Irodalmi Szemle, 1996
1996/3 - Kovács Sándor Iván: Kárpát szent bércére...
február 24-én indul Sophie-val Eger felé: "Mely szép scénáját látóm a természetnek egész, utam alatt, s én, ki Festő vagyok, noha (a Lessing szava szerint) karom nem az, mely örömöket értem itt! A hóra valami kevés eső esett, s az eső hirtelen megfagyott. Innen a hó hártyát kapa, mely iígy csillámlott, mintha üveg lepett volna el mindent. Képzeld így a Hegyalja gyönyörű hegyeit, képzeld a még gyönyörűbb Tokajit, melynek lábainál egész Máramarosig, Erdélyig, Belgrádig s a Jászokig terjed el, imádva ezt, a legegyenesebb rónaság: s képzeld ezeket s az Egrieket reggel és este rózsafényben." (Guzjnics Izidornak, Széphalom, 1830. márc. 15.) Itt is a hegyeken a hangsúly, de Hegyalja, Máramaros és Erdély csak határpontok, s közéjük ékelve, amit kiemeltem: az imádandó "legegyenesebb rónaság", az ún. nagy magyar Alföld. Azt gondolom, ez a Kazinczy-bekezdés mégsem teoretikus Alföld-kompliment. A szánkóúton két borulásuk is volt: a téli síkság iránti elragadtatást elsó'sorban a száguldás óhaja indukálja (afféle, mint Janus Pannonius téli búcsúversében), s a képzelet: hogy mekkora tereket lehetne beszánkázni Hegyalja és Belgrád, Erdély és a Jászság között. Imádat igazán istenségnek jár. Márpedig "A régiek hegyeken nyújtották be áldozataikat istennek és isteneiknek; úgy hitték, hogy úgy közelebb állanak hozzájuk." Ott mondja ezt Kazinczy, ahol az esztergomi bazilika "hegyre"-építése mellett érvel, szemben Pesttel vagy a völgyi-pusztai színtérrel. (Pannonhalmára, Esztergomba, Várra, 1831.) Es ugyanitt mond még valamit, ami Hegyalja táj-rangjára vall. Két gyó'ri bencés szerzetesről szólva visszaemlékezik eperjesi találkozásukra: "a Tatra és Máramaros vidékét s a Hegyalját járók be" 1828-ban. Erdélyi János Alföld-rajongásához mérve Kazinczy Ferenc természetérzületét határozottan a hegyszeretet karakterizálja. A szűzföld-determinációt sem feledve Kazinczy hegykultusza szorosan összefügg a romatika táj szemléletének teóriájával; politikai direktívák nem motiválják, és nincsen sem másféle tájakat, sem más népeket, sem más nyelveket lebecsülő gőgje. A műveltség és korszerűség a nacionálisan semleges, mondhatnám: "kozmopolita" tárgyra irányultság jellemzi ezt a hegy vonzalmat. Hazafiság-felfogása is hasonló: "Nékem az. emberiség s Pest s Buda tája, hazám" — idéztem már definícióját (Misoxemia), amelyben Magyarországot, urbánus vonzalmaival egybehangzón, a főváros körüli tájként nevezi meg. Erdélyi ék fellépésekor—mutat rá Sárkány Oszkár — "az erős nemzeti érzés lehetett a Felvidék népszerűtlenségének oka". Bizonyos Remellay Gusztáv kérdezi 1841 -ben Szolnok és vidékét ismertetve: "Nem itt z.eng-e az édes bájú anyai nyelv, míg a bércek aljában idegen hangok sértik füleinket.” Innen már csak egy lépés Vahot Alföld-sovinizmusa és Erdélyi rétestészta-peremvidékeket tördelő hevülete. László és Ferenc után egy harmadik Kazinczy érvei is felhozhatók ellenük: nagy irodalomszervezőnk unokaöccsének, Kazinczy Gábornak az ellenérvei. Annál toleránsabb, másokat egyenrangúan becsülőbb, kitüntetetten a szlovákságot védelmébe vevő szép szónoki prózát én nem olvastam még A Felföldről, mint amilyen a Kazinczy Gáboré. Töredékben maradt, egy-két lapnyi útilevél, de sem Horváth, sem Sárkány nem emel ki belőle többet három sornál. "A tarka magyar hon legérdekesb része a Felföld" — üti meg egy útibeszámoló szokásos hangját Kazinczy, aztán mindjárt áttér a táj és népe egy bekezdésnyi "szociológiájára". Majd azzal folytatja, ami most már egybefüggőn így szól: "Mély titokkönyvként fekszik előttünk a Felföld. De mi nem szoktunk olvasni, s ha valami szerencsétlen eset könyvtárt örököltét ránk, tisztelve az elődök "Kárpát szent bércére^."
