Irodalmi Szemle, 1996

1996/3 - Kovács Sándor Iván: Kárpát szent bércére...

emlékezetét s tetteit, föl nem metszett lapokkal hagyjuk könyveit a maradékra. Igx vagyunk a Felfölddel. Mintha világtenger szigetelne el bennünket, távol hisszük magunktól, érdekeinktől; s tudatlanságunkat, megszorítva a butaságok legbutább anyatej- és nevelésöröklötte magyar virágával cicomázzuk föl: »tót nem ember«. Eltaszítanánk magunktól e népet, mint korcsfaját az. anyakebelnek, sőt szégyelljük őt, mint fattyúágat családunk tiszta sarjfájában. Pedig ugvanezen kebelen nyugvónk, ugyanazon emlőkről vevőnk az. élet tápverét! V gyük kérdőre a legmagyarabb magyart, ki nem lépte túl soha faluja határát, még csak köre legközelebb érintkezéseiről sem szokik vagy tud gondolkozni - ilyesmit lelni csakugyan gyerekjáték —, a legundokabb bánást el tudja feledni, de mondd »tót«-nak, s halálharc lesz, mit vele nyerendesz

S kérdem, ezt kell-e tennünk, nekünk, kiknek egyenlítésről kellene gondolkodnunk? Annyi nép rohanó meg e haza keblét s termékenyítené meg, s ez-e a mód, hogy e tarka házasságok gyümölcsei közt az egység nemtője felvirágozhassék, ha mindenik testvér saját jogát ismerendi el csak, s csak azért, hogy hasonló jogokon dúlhasson? Valóban mondom nektek, jaj a háznak, melynek tagaiba meghasonlás lökte viszálymagvait! Mily tér ez a kárlesők örömzajámak?! Parlagban vész a dús föld, s leskődő uzsorás martaléka lesz, csak azért, mert közbirtok, s mi a mese gesztenyesütő majmai vagyunk. S az. ilyen merészel még nemzetegyesülés fönséges következményeiről álmodni; ez. a nép, ki a családiság szűk eszméjét nem képes létesítni?! Szédítő toronytetőn alussz.uk biztos tudatlanságban lázas holdkór álmainkat, s még a barátintés is csak arra szolgálhat, hogy lebukjunk!

Megvetem, ki e sorokban szláv mániát látna! Szeretem én népemet még süllyedésében is, szeretem, mint jobban senki; a szerelem azért el nem vakíthat annyira, hogy a lány arcában a szépiát ne lássam; de szívem érzelme sokkal lelkiebb gyökökből virult fel, hogysem e tudás gyöngíthetné. S kérdem: mit tevénk mi, hogy oly nevetséges gőggel nézünk le minden néptársra? Miben állunk fölöttük? Politikai jelentőségben? Literát urában? Népműveltségben? Szabadságbem? — A felelet nem sok: semmiben. A status Isten háza, minden, ki ide lép, hasonló társaihoz, s joggal űzetik tova, mihelyt előjogokról álmodozni merészkedik. Testvérek vagyunk, senki rabjai, s egyenlő jogokkal osztozunk az. atyai örökségben.

A nyár egy részét a Felföld szép tájai ismergetésében töltém el. Milyen dús tér ez, ki a népéletet figyelmes szemekkel kíséri." (Athenaeum, 1839, II, 245—247.)

Az utolsó két mondattal a szöveg megszakad. Az utókor azonban csak az utazási élményeket, Kazinczy Gábor hegytiszteletének élményi érveit hiányolhatja beló'le. A legfontosabbat: a "tájpolitikai nyilatkozatot megkaptuk. Ilyesmiket Adyig kevés magyar publicista mer papírra vetni. S Kazinczy Gábor mintha a "még a templomot sem építettük fel", mintha még "a szétszóródás előtt" figyelmeztető' vízióját is anticipálná egy talán Tátra-genezisű hasonlattal: "Szédítő toronytetőn alússzuk biztos tudatlanságban lázas holdkórálmainkat!" Aki 1840 táján rétestészta-tördeléssel képzelte el a színtiszta jövőt, ilyen lázas holdkórálmot álmodott a magyar lapályon. Es aztán alig egy bő emberöltő elmúltával meg is történt a Nagy Rétestészta Peremeinek Tördelése.

Kovács Sándor Iván

(Befejezése a következő számunkban)