Irodalmi Szemle, 1996

1996/3 - Kovács Sándor Iván: Kárpát szent bércére...

"Kárpát szent bércére..." rétes völgyében a kalvinista Szikszó (...) boldog szőlőhegyeivel, melyek dél és nyugat felől nem magas hegyeit egészen elborították. Jobbkéz felől mintegy két mértföldnyire a zemplényi hegyaljai hegyek széleit, balkéz.felől a kézsmárki s forrni termékeny szántóföldeket, középen pedig azt ü zöldellő rétet láttam, melyből néha a Tiszába lesietőHernád csillámlott. Bővséget mutatott mind már a sárgulni kezdő vetés, mind a föld fekete agyagja, s ehhez hozzájárulván a környék szépsége, leginkább pedig Miskolc szomszédsága, azt óhajtottam, hogy bárcsak ennek a la Rousseau lakosa lehetnék." (Miskolcról Kassára, 1789. jún. 19.) Élete utolsó utazása is ezen a tájon visz keresztül: "Rimaszombattól Miskolcig gyönyörű völgy húzódik, s az út rajta Jánosin, Rimasz.écsen, Bánrévén, Putnokon, Dobicsányon, Kazincon, Szent Péteren keresztül fut, eltöltve mindig Gömör vármegyei szekerekkel, melyek a miskolci gazdag piacról oda életet visznek. A völgy nem széles, de termékeny, s hegyei sok és jó bort adnak." (Nógrád, Gömör, 1831. ápr.)

A Bag és Gödöllő között nyújtózó, nyáron-télen "tündéri" völgyet szerette még ennyire: "Mi szebb, mint Bag és Gödöllő között az a tündéri völgy ?" (IJotkóc — Anglus kertek. Széphalom, 1806 szept.) "El vala sötétedve az est, midőn a gödöllői vadas palánkjai mellett elmenék, s már fájl alám, hogy a gyönyörű völgyet, mely itt bús szépségében fut szinte Besenyőig, bár téli ékeiben meg nem fogom láthatni; de íme teljes fényében kele fel a Hold, s a tündértáj ennek poétái világánál még tündéribbé leve." (Pestre, 1828. 1830-ból is van egy emlékezetes téli tájrajza: szánkóút "hóhártyán".) Mint a Sajó zsolcai töltéséről látta, most a "gesztelyi tetőről" szeretné látni a pesti utazás Miskolc környéki óráiban a már Tátrának nevezett Késmárk szikláit. A "borongó fellegek”, a köd és "a bús homályt nevelő szél" miatt azonban most Gesztelyről nem láthatá "az. óriási Tátra szirtcsúcsait", sem "Eger tetőit", sem a "királyi Mátrát". A Tátra (vagy csak létezésének tudata) rendre kíséri az idillikus Kazinezy-tájélményeket, legyen szó dunai gőzhajózásról, zsolcai, gesztelyi szemlélődésről.

Sárkány Oszkár szerint Kazinczy először "késmárki iskoláztatása idején " járt a Tátrában (1768), "aztán 1786-ban, 1794-ben, majd 1806-ban, s hihetőleg még egyszer 94 és 1806 között. (...) A Bácsmegyei második kiadásában" is "megemlékezik két Szepesből érkező utasról, kik a Magyar Tyrolt akarták, magok a boldog Alföld lakásai, látni". Utazásai 1955. évi gyű jteményének fent idézett helye után ismételten a Hotkóc-tárcára kell utalnom. Már Kassáról szólva leszögezte (1789), hogy piacán zsibong a Felföld három nyelvű népe: német és szlovák szó is bőven hallik. A mecenzéfi bányászok és késgyártók "közönséges nyelvök érthetetlen németség"-, a mecenzéfi menyecske is "kedvesség nélkül való". A szőke tót leányok" azonban (mert "Önén közt is nehezen lelhetni egy barna hajút") mind ábrázatra, mind termetre nézve szépek. "Mindég lehet két rútra nyolc nem rútat föltenni." "Kassán felül — teszi hozzá Hotkócról szólva 1806-ban — fül nem hall magyar hangot, nem lát magyar formákat a szem. Mihelyt az alkalmatlan hegy Budáméi ig meg van mászva, már minden tárgy érzékelteti az utazóval, hogy más nép közé lépett."

Erdélyi Jánost errefelé már bántaná a más nyelvű beszéd, s igencsak tördelné a "rétestészta-Magyarország " idegen peremeit. Kazinczy tárgyilagos marad, tudó