Irodalmi Szemle, 1996

1996/3 - Kovács Sándor Iván: Kárpát szent bércére...

"Kárpát szent bércére..." ruháztatnak fel. A Tátra-tárgy ekkortól többnyire elveszíti a befelé mélyíthető inspirációt. Elveszíti még majd Babitsnál is. Vonaton, Tátra felé című verse 1926 karácsonyán jelent meg napilapban, de — bölcsen ítélve fölötte — nem vette fel kötetébe; hátrahagyott versei között olvashattuk újra. "Világ, világ, mily gyönyörű /tudsz lenni, és milyen csúnya!" — meditál a "csúnyább (vagy szebb?) mert másoké" kérdésén Babits. De aztán szinte elszégyellvén magát, elcsitul; tekintetét a tüneményre, a csodára emeli: "De mindegy! Elek és futok! /Név, ember, birtok, balgaság! / Övék? Miénk? A hó vakít, / s már mámor ez a hóderű! Világ, világ, mily gyönyörű/tudsz lenni! (Mi vagyunk csúnyák.)"

Amikor a hegy vagy a síkság (a Tátra vagy az Alföld) a "Képzeletim forróssági /Között magamba szállva" végtelen ábrázolási lehetőségei helyett direkt és azonnali választás tárgyává lett, a magyar hazafias költőnek illett elfordulnia a hegytől a szabadság szeleit száguldoztató síkság javára.

A nagy hegy-idegen a teoretikusként joggal becsült, világot látott, nagy műveltségű, de költőnek gyenge Erdélyi János. Kárpát körül című, különösen halovány verse (amit Lőcsén írt 1835-ben) ilyeneket mond:

Ösmeretlen világon Fönséges ormit Kárpát,

Mindig tovább jutok, Értem borúidat,

Nem értem a beszédet, Miért választod e hont

Csak magyarul tudok. Sötétlő gyász alatt.

Imé, hideg tövedben Elméivé ballagok,

Csak ősárnyak jelentik,

Hogy hon földön vagyok.

"Csak magyarul tudok": ez nem dicsőség. (És nem is igaz — ha szó szerinti jelentésben értjük —, mert Erdélyi latinul, németül, franciául biztosan tudott.) Hogy a Kárpát borús gyászt viselne azért, mert olyan hont választott magának, ahol nem értik a verselő szavát: a magyar nemzeti érzület kizárólagos feltételezése; a Tátra jól érzi magát saját nyelvi környezetében. "Csak ősárnyak jelentik, hogy honföldön vagyok"? Milyen magyar "ősámyakra" gondolhat Erdélyi? Csak óhajtotta volna ezeket az "ősárnyakat", a Tátrának ugyanis (ha nem általában a felvidéki hegyekre gondolt) magyar mitológiája nincsen. "Felföld onnai"-ról egyetlen versét találom Költeményei 1844. évi kötetében. Egy nem is rossz szonett, a Murányi

Áldás reátok felföld ormai,

Tündérregék, szép visszhangok hazája,

Futó király és rabló vad tanyája,

Homályos erdő bő forrásai!

Még itt beszélnek a hit ajkai,

Es Vesselényi, Szécsi Máriája