Irodalmi Szemle, 1996
1996/3 - Kovács Sándor Iván: Kárpát szent bércére...
Kovács Sándor Iván Minden tapasztalat mutatja, hogy a hegyes vidék, mely a kilátást elzárja, figyelmünket sokkal kevésbé szórja el, lelkünket sokkal inkább koncentrálja önmagába, mint a végtelen perspektívákat táró rónaság. Valóban, mindig mélyítet- tebb, bensőbb, lelkibb a hegyi népek irodalma, mint a rónáé; viszont emez külső' fantáziában, leírásokban, változatos kalandokban, könnyed, kicsapongó impresszionista lírá-ban gazdagabb: mint, hogy példát hozzunk, íz alföldi románc, betyárének, hó'sdal a hegyi balladánál. A magyar Alföld irodalma is, amit talán veszít lelki mélységben, megnyeri a látás gazdagságában, a realizmus természetes teljességében. (...) Az. Alföld levegőjének tisztasága, láthatárának szélessége, atmoszférájának csöndje, tökéletessé emelik az. alföldi magyar keleti flegmáját, látásbeli nyugalmát és élességét, ellenségévé teszik minden homálynak. Homály, misztikus, filozofikus elem, amely lelkileg, befelé jobban kimélyült irodalomnak jellemzője (például a németé), nem is szerepel a magyar irodalomban, és kivált alföldi íróknál nyoma sincs." A hegyi költő Babits, ahogy Nemes Nagy Ágnes a legpontosabban, irodalom- eszményét visszhangozva látta, nem hízeleg nemzete irodalmának. A hangsúlyozott "feltűnőrealizmus"költészetünk Tátra-nyomainak legtöbbjére is érvényes. Ami "lelkileg, befelé jobban kimélyült" (vagy "homályos, misztikus, filozofikus"), abból a Tátra-reflexiók között kevesebb van. Történeti poétikailag a késó' reneszánsz manierizmus és a barokk Tátra-helyei a műfaj és az imitáció megkívánta elvárások szerint korszerűek. Az elógium életrajzi tényekkel hitelesít: Kriván és Hibbe így van helyén Rimay versében. Zrínyi — akit Babits A magyar irodalomban "a nagy európai műveltségű, zseniális, egyes és egyetlen "-nek nevez —, a Vergiliustól Tassóig, Ovidiustól Marinóig, tehát a kortárs olasz költők műveiig eleven toposzkincsből, imitációs kellékekből merít, amikor kedvelt súlyos és mozgalmas természeti képei közé iktat ja a kőszirteket és a szélvihart. "Az és mégsem az" — mondja Arany Tasso-imitációiról, s ez a találó megállapítás Zrínyi kivételes művészi erejű, egyénien sűrített és magyarrá alakított Mongibello—"Késmárk" imitációra is érvényes. A minores: a két Fráter verssorai üdítő foltok a régi magyar Tátra-palettán; a közhelyesebb megoldásoktól éppen a különösség választása menti meg őket. Csokonai, aki még imitáló költő, tökéletesen megértette Zrínyit: ma már a Henriás-locusok imitálhatóságának felismerése lelemény, nem is beszélve az eleven és bravúros zrínyies színezésről. Berzsenyi a határ az imitáló régi és a romantikus új költészet között. Ungvámémeti "homályos, misztikus, filozofikus", absztrakt Tátra-intennezzója után Berzsenyi konkretizálja s tudatosítja, mily teremtő ösztönzés a költő "bölcs magábatérés”- éhez, "képzelődés"-ének felgyújtásához az Alpok—Tátra magassága. Neki sem személyes élménye a Tátra, de élménye, amit olvasott róla, amit a térképekről ismert, s ezt a "lelkileg, befelé, jobban kimélyülten" átélt irodalmi élményt fejezi ki az új romantikus ízlés szerint, Zrínyit invokáló robusztus erővel, de maga teremtette költői nyelven. Látni fogjuk: Kölcsey Tátra-elbeszélésének egyik lírai részletéről ugyanaz mondható. Kölcseyvel és Vörösmartyval arra a határpontra jutottunk, ahol a tájak, országrészek és tájföldrajzi tünemények nemzeti és politikai jelentéstartalommal
