Irodalmi Szemle, 1996

1996/3 - Kovács Sándor Iván: Kárpát szent bércére...

"Kárpát szent bércére..." a bort jelenti. A maguk korában éppen olyan attribútumok ezek, mint Samo Chalúpka negyven évvel későbbi poémájának a szlovákság ugyancsak Isten-adta hazájára vonatkozó sorai:

E föld, melyre lépsz, a mi hazánk, vidékünk, e földel egykoron Isten adta nékiink.

Imé, határaink: amott a Duna árja, amott sziklás falát vonja körénk a Tátra.

(Mór ho!, Baranyi Ferenc fordítása)

Akkor még egy hazában éltünk, de nemcsak két nép, hanem földrajzilag is eltérő arculatú vidékek fiai voltunk. A szlovákság zöme inkább a hegyeket, a magyar (Erdéllyel s a Dunántúllal együtt) inkább a sík vidékeket lakta. A himnuszok egybe és egynek látják (vagy szeretnék látni) a történelmi hazát, az ősök benépesítette földet. Kölcsey sem tesz másként 1823-ban. A történelmi ország legmagasabb hegycsúcsa helyett (aminek szlovák-szláv szimbólumtartalmához hasonló formulázása a magyarban nincs is) mindenesetre csak a határhegyek karéjára utal.

A magyar országrészek, tájak irodalmi jellemképének történeti kialakulását, éppen a Tátra, a Balaton és az Alföld kapcsán, Horváth János népiesség-mono- gráfiája már 1927-ben tisztázta. Sárkány Oszkár tájeszmény változatokat leíró disszertációja nyolc évvel későbbi (1935). Eltemetődtek azonban Babits Mihály ama hasonló, de ítéletében élesebb felismerései, amelyekről A magyar irodalom című tanulmánya ad számot. Irta 1913-ban, megjelentette Irodalmi problémák című kötetében (1927); feltűnő, hogy Horváth János később sem hivatkozik rá; Sárkány is csak tájtipográfiáját veszi át. Az "osztályharcos tájak" abszolutizálása idején nemcsak Babits volt tiltott gyümölcs, annak számított a tájkarakterológia is. Az 1950-es évek végén Horváth János népiességkönyvének sem sikerült elérni második kiadását, pedig századunk legjelentékenyebb magyar irodalomtudósa már előkészítette hozzá az új jegyzetekkel bővített kéziratot. (Lásd erről az 1978. évi hasonmás kiadás függelékét.)

Babits tanulmánya is ekkor jelent meg ismét összegyűjtött művei sorozatában, s ma sem tanulság nélküli a vele való szembenézés. A Taine miliőelméletére hivatkozó Babits szerint "A magyar irodalom rendkívül gazdag képekben és mesékben"; "a benyomások gazdagságával, konkrétságával és változatosságával" azon-ban "nem mindig áll arányban mélységük". "A benyomásokban való nagy bőség " a gyökere irodalmunk feltűnő' realizmusának is, annak a konkrétságnak, mellyel a külvilág benne megjelenik". Babits úgy látja: alföldi, erdélyi, dunántúli és felvidéki külső' színek és hangulatok" különböztethetők meg irodalmunkban, amelyek persze "összehatnak". Ami már most a hegyi és a síkvidéki élményt és reflexiót illeti, arra is van elgondolása: "Első'pillanatra úgy tetszhetik, mintha az Alföld, puszta, fólián és he gyet len, kevés benyomást nyújtó vidék lévén, inkább időt adna a lélek szemeinek befelé fordulni. A dolog azonban inkább megfordítva van.