Irodalmi Szemle, 1996

1996/2 - Kovács Sándor Iván: Kárpát szent bércére...

Kovács Sándor Iván Nem alszik el szent fáklyája neki,

S megtalálni, hogy isteni fényt közöljön,

Csak oly bátran repülj, mint Prométh hozzá,

S csak örök tüzet szent kezekkel őrizd.

Ez egy felismerhetetlen Tátra, hiába keresnéd útikönyvben, prospektusban. Ez egy "istenült", "megdicsőült" görög főistentrón, Zeusz madarával, a Sassal a csúcsán; lomha földi baglyok legfeljebb tövében tollászkodnak. "Fénytenger övedzi"; "szent fáklyája" örökké lángol, de "isteni fényt" csak azoknak "közöl", akik oly bátran repülnek, "mint Prométh hozzá". Weöres önarcképszerű érvénnyel, a maga (a maga éppen felénk fordított énje) ars poeticájaként is állítja Ungvámémetiről, hogy "páraszerűen finom nyelvezete fátylában a világ szinte eltűnik", hogy "elvont, allegorikus" költő, akinek "írásaiból meg nem ismerjük mindennapi körülményeit". (Diárium, 1943; Három ve/rb-antológia, 1977). A vulgárisabb, e világibb Weöres-alterego: Psyché így mondja ki ugyanezt Ungvámémetire emlékező írásában: "te merő' Abstractumot írsz. Nálad a fa nem fa, hanem valamely Idea ellegoricus fája; nálad a Tátra nem hegy, hol az ember a lábát törheti, hanem szent magasság, hol Zeusz sas madara honol. Te a Concretumoktúl el-vonod az illatot, mozgást, életet, minden hideg és kemény lészen, márnán liget, marván Istenek, márván ember és asszony: te nálad minden köbül és érezbül vagyon. Ellenben én, ha bármirűl írok, azt akarom, hogy tapintatja, íze, bűze legyen." (Psyché, 1972.)

Valóban, amikor Psyché—Lónyay Eliza tűzi tollára a Tátrát (amikor Weöres ebben a modorban közli magát), a hatalmas Tátra-tömb a férfiasság, a hősiesség "tapintatja": hasonlatkellék, kiemelő háttér "Krátky János tsászári gárda kapitán úr" jellemzéséhez. A felvidéki gavallér "Mars-keblén" Késmárk, "Igló, Eperjes, Bártfa virága mind" dísz akar lenni, mert "A Tátra híves bérczeitiil Tokaj /Tüzes hegvéig" látszik csillaga, mert "gyó'z.ödelmes /Harsona hangú kemény Oroszlán!" "Lengyel felül jőj" — hívja Psyché, s már a "Poprádi híd"-ig elébe megy, s "I/>mnitznak allyán tser koszorút köt" neki, "Hőshez illőt". A bővérű, abszolút nő Psyché forró lávatermészet. "Ez itt rokonom, a láva!"— vallja egy másik szent hegyről, a Nápoly melletti Vezúv tűzhányóról. (Ungvámémetinek erről megint a "szent magasság" jut eszébe: "S körül bolygottam a sírhalmot / Az elhúnyt Vezúv szent vidékin,/Hogy az. erdő fanyar cser levelét/(...) Ajánlhassam hív emlékezetűi /Az Oliimp kegyes Isteninek." Amit úgy kell értenünk: a költőisten Vergiliusra gondolt, mert őt a hagyomány szerint a Nápolyi-öbölben temették el.)

íme, a két véglet: a Tátra "a szent magasság, hol Zeusz, sasmadara honol"-, a latra "hegy, hol az. ember a lábát törheti". A magyar költészet alább inkább rapszodikusan, mint módszeresen kiragadott Tátra-locusai is jobbára e végletek közé zárhatók, s közülük inkább azok élték túl születésüket, amelyek "ab- stractumok", amelyek "valamely Idea" allegóriái, semmint topográfiai hitelű lelkes deskripciók.