Irodalmi Szemle, 1996

1996/2 - Kovács Sándor Iván: Kárpát szent bércére...

"Kárpát szent bércére..."

Vörösmarty epigraminájából is hiányzik a topográfiai elein, eredetileg még címe sem volt. ("A később irónnal odaírt A Krivánon cím idegen kéz írása" — tud juk meg a kritikai kiadásból.) Ennek persze az a magyarázata, hogy a felvésendő sorokat a költő beleképzelte a környező tátrai tájba; azt meg, hogy miféle "hazánk"-ról beszél, rábízta a nyelvre. Esze ágában sem lehetett azonban, hogy kimozduljon a pest-budai írók és színészek kedvelt vacsorázóhelyéről, a "Csiga" vendéglőből, s egy alkalmi epigramma hitelesítése végett utazási fáradalmakat vegyen a nyakába. Vörösmarty különben is szelídebb hegyekhez szokott: a Vértesben, a Börzsönyben, a Mátrában érezte jól magát; 1829. évi Mátra-járásáról útilevélben is beszámolt. Ekkor volt leginkább Tátra-közelben, de éppen csak kitekintett az egyik tisztás "fokáról", és nem mondja meg, hogy "napkeletnek s északnak" irányában miféle "egészen másfelé bércek, más vidékek tűntek fel előtte". Kriván-epigrammája ráadásul visszfénye egy jóval korábbinak; az utolsó sorok előváltozata már itt megvan: "Am természettől/mindez lelketlen ajándék: / Naggyá csak fiaid szent akaratja tehet" (Magyarország címere, 1832). A Krivánhoz mégis említésre méltó irodalmi dokumentum. Benne van (mint már Petrarca híres hegyi levelében) a szépség fölötti megrendülés ("S a föld szépségén lelke gyönyörbe merült"), s benne a kínálkozó — és a bármely nemzet költőjétől elvárt — XIX. század közepi antitézis: "Vajha ne csak földét tudják bámulni hazánknak: / Nemzete légyen erős, s tettei híre dicső."

A Kriván és a Tátra alatti Hibbe városka a XVI—XVII. század fordulójának két nagy költője, Balassi Bálint és Rimay János összefonódó életrajza kapcsán kerül bele először a magyar költészetbe. Balassi Zólyom, Rimay Nógrád szülötte volt, s életpályájuk színtere jórészt a Felvidék, a mai Szlovákia, háttérben a roppant Tátra-hegyláncolattal. Balassi költészetében csak elvétve vannak topográfiailag azonosítható, létező tájak; az ő tájai eszményiek, akánnely reneszánsz festményre felvihetők. A valóságos, az "életrajzi" táj Balassinak csak a létezés terepe volt: a költő fölötte és mögötte látta azt a "hazát a magasban", amelyben eszményei harmonikusan megtestesültek, Juha legfeljebb egy kapualjban tűnik fel; a "Tifingrab utca" csak reklámja a bécsi kurtizánoknak; Eger csak a "végeknek tiiköri", nincsen ott se vár, se város, se megjelölhető csatatér; "Ez világ min ékünk, kiben mi most élünk", csak "vendégfogadó házunk".

A birtokaihoz tartozó Hibbe bírói tisztét Balassi szégyellné "felvenni" ("Az hibbei bíróságot vegyem-é fel? Nem illik."), de nem lát kivetni valót abban, hogy legfőbb jövedelemforrásként működtesse Hibbe vendégfogadóját. Ahogy Eckhardt Sándor írja Rimay-kiadásában (1955): "a hibbei vendégfogadót Balassi Bálint építette, s a várúr egyik fő jövedelemforrása lett, mert a lakosoknak súlyos bírság terhe alatt megtiltotta, hogy vendégeket fogadjanak házaikba".

A tanítvány Rimay epikusabb és topografikusabb költő mesterénél. Róla írt elogiumában még ez a hibbei vendégfogadó is benne van:

Hibbe városának, hol nyugszol, állása

Ott vagyon, Krivánnak hol magas havassa;