Irodalmi Szemle, 1996
1996/2 - Talamon Alfonz: Egy lakás elhagyása
Talamon Alfonz fiókfeszegetésekkel mélyen megsértett bútorok. Soha ki nem engesztel- hetők. Ezek aztán nem fogadnának vissza. Felháborodottan nyögnének, szemrehányóan nyikorognának, ha újra megjelennék. Gyenge jelleműnek tartanának, s igazuk lenne. A szék támlája a kezembe akad, harciasan szökken egyet, a combom után kap. Láncon tartott kutyaként az asztal alól vicsorog felém. Hátizsákomat a bejárati ajtó elé állítom, ki t adhatja, esetleg kapkodva, előre nem sejthető körülmények miatt kell sietve távoznom. A kezem ügyébe készítem. Egy mozdulat, s már fenn is van a vállon. Képzeletben lepergetem, amint felkanyarítom, akárha vizsgára készülnék. A bejárati ajtón túlról, a lépcsőházból beszűrődő zaj üti meg a fülem. Kilesek a kukucskálón, de csak homályos, szürke foltokat látok. Csak nehogy a Zsakay bácsival fussak össze, rezzenek meg. Hát hová, hová, fiatalember? — szólítana meg nyájasan. Fürkésző tekintete bemászna a kabátom alá, akár egy jeges légáramlat. A múltkor hangoskodtunk, hangoskodtunk! De istenkém, mondtam is a feleségemnek, fiatalság bolondság! Mit cipel fiatalember? Befőttesüvegeket? — villan ravaszul a szeme. Felveszem a kabátom. Hátrafelé kapkodok az ujja után, böködök felé, akár egy matador. Rajtam van végre. Vállamra lódítom a hátizsákomat, pillantásom végigfut az előszobán. Kinyitom az ajtót, huzat csap az arcomba. Odalenn a másodikon káposztát főznek, a savanykás illat az eszembe juttatja, hogy nem is reggeliztem. Kilépek a folyosóra, hogy örökre bezárjam magam mögött az ajtót. Az előszoba fogasáról a kabátod néz rám. Magányosan lóg, bánatosan, mint a haramia a bitón, ki egyedül nem kapott kegyelmet. Karjával aprócska, esetlen, tétova mozdulatot tesz. Lekísérjelek a lépcső aljáig? — kérdezi gyűrötten. Vagy csak egy darabon, a lépcsőfordulóig. Integethetnék... Olyan régen nem integettem már senkinek. Rázárom az ajtót. Még csak az kellene. Egy nekikeseredett kabát a forduló muskátlijai között, elesetten-imbolygón, ahogy kis híján kibukik az ablakon. Talán még a nyakmab is csimpaszkodna, vonszoltatná magát. El innen! Mégis nehezen szakadok el az ajtólaptól. Akárha delejezett lenne. Azt várom talán, hogy odabentről sírást halljak, fuldokló nyüszítést, mint mikor kiskutyát zár le a pincébe az ember? Zsakay bácsi ajtaja felé nézek. Talán onnan jön ez a tétova, elhaló kaparászás. Az öreg húzza a cipőjét, hogy lemenjen újságért. Lefelé iramodom, talpam alatt döng a lépcsőház, mintha pöröllyel csapkodnám. Akár egy aláaknázott épületből menekülő, úgy rohanok ki az utcára. Körbepillnatok a járdán. Csak ismerőssel ne találkozzam. Az egyik ablakból fiatal lány fújja felém a füstöt. Mikor észrevesz, mintha erre várt volna, kipöcköli a csikket, s bezárja az ablakot. Attól fél talán, hogy így hátizsákosán bekéredzkedem hozzá? Minél távolabb jutok a lakástól, annál könnyebbek a lépteim. Kis híján futok, gyorsan vonuló felhő árnyaként szeretnék suhanni, nyomom se maradjon. Minden pillanatban várom, hogy
