Irodalmi Szemle, 1996

1996/2 - Talamon Alfonz: Egy lakás elhagyása

elém álljon, elgáncsoljon valaki. Visszacipeljen a galléromnál fogva, han­gosan káromkodva, amiért így szököm, mint egy tolvaj. Kifulladok, ahogy az állomásra érek. A járat csak jó fél óra múlva indul, senki sem várakozik a felszállóhelyen. Egy padra dobom vállamról a hátizsákot. Részeg módjára előredől, kis híján az aszfaltra okádja összerázott gyomra tartalmát. Ki­bontom, míg zsibbadt karommal körözök. Még egyszer, utoljára ellenőrizni akarom, elhoztam-e mindenemet. Könyvek, kérgesre keményedett zoknik, összegyűrt füzetek közé túrok, készen arra, hogy valamilyen oda nem tartozó tárgyat kirángassak közülük. Egy tévedésből belenylábolt potyau­tast. Bocsánat, én nem tudom, nem tehetek róla — hebegné —, de látom, nem igazán tudja, megtartson-e. Utálok idegen, elfelejtett fiókok mélyén rostokolni. Kérem, nem okozna gondot, ha megkérném, hogy vigyen viszza? Visszaügethetnék a lakásodra, nehogy nálam, illetéktelennél ma­radjon.Még lenne annyi időm. A hátizsákban nem találok semmit a tulajdonomon kívül. Megnyugszom, amiért nem kell megint a lépcsőházba surrannom, kulcsokkal zörögnöm, elviselnem a bútorok zord tekintetét. Csalódást is érzek, hiszen az utolsó kibúvótól is megfosztottam magam. Előfordulhat ugyan, hogy a mai napon nem közlekedik ez a járat, s akkor mi lesz? Tovább várok, vagy másfelé indulok? Csak el innen, mindegy, melyik irányba? Lelkiismeret-furdalással, bűntudattal visszasomfordálok a lakás falai közé, kipakolom a holmimat, mint aki fejet hajt az eleve elrendelés előtt? Ahogy azt naponta teszem, s holnap kezdem elölről, kirohanok ide, gyáva menekülésem szertartássá magasztosítva. Egy ráérősen cigarettázó középkorú férfi közeledik.Zsebében aprópénz csörög, az előkészített viteldíj. Belebámulok a napba. A combod hajlata, a tegnap esti látvány cikázik át agyamon. Zuhanyoztál, én pedig a kád szélén kuporogtam, s akár a szivacs csordultig szívtam tele magam a meztelenségeddel, arra várva, mikor dörzsölsz a bőrödhöz. Felidézve, máris úgy tűnik, mintha évek tolultak volna már közénk, mintha párától homályos üveglapon keresztül bámultalak volna. Zsebemből előkotrom az utolsó cigarettám. Bőven van még annyi időm, hogy végigszívjam az indulásig. Gyufa után kutatva veregetem végig a kabátomat, a nadrágomat, mintha bolhára va­dásznék. A skatulyát a lakásban hagytam. Mégis otthagytam valami fontosat. A konyhaasztalon felejtettem a kiürített hamutartó mellett. Kis tépelődés után odasomfordálok az újságot olvasó férfihoz, s bocsánatkérő mozdulattal, akárha nagy szívességre kérném, megszólítom. Rám sem néz, amikor az uj jai között tartott füstölgő csikk végét a cigarettámhoz nyomja. Egy lakás elhagyása

Next

/
Thumbnails
Contents