Irodalmi Szemle, 1996

1996/2 - Talamon Alfonz: Egy lakás elhagyása

1 így lakás elhagyása

csak az időt múlatom, de hamarosan elmegyek. Kisimítom a redőket, ráncokat a lepedőn, s elhatározom, bevetem az ágyat, eltüntetem ittlétem ezen nyomait is. Visszarendezem abba az állapotba, melyben engem várt a lakás. Micsoda képmutatás — hördül halkan a vénasszonyarc, mielőtt rásimulna a matrac szivacsára. Mire jó ez a bántó modorosság, hiszen ő sohasem vetette be az ágyat! Ujjaimnak a ráncok makacsul ellenállnak, nyugtalan víztükörként szüntelen átcsoportosulnak, jégmezővé dermednek. A vánkosok, paplanok lankásak, maradnak. Összeszedem széthagyott holmimat, kiszellőztetem a szobát, hogy csak a kézzel nem fogható, letagadható, megváltoztatható emlékezés tartson itt. Késztetést érzek, hogy levelet írjak, körvonalazhatatlan, légies, szívhez szóló búcsúüzenetet, kísérletet tegyek, hogy árulásom tisztázzam, megmagyarázzam, a sorokba, a betűk hurkaiba tekerjem a torkomat fojtogató érzéseimet, máris belátva, mennyire reménytelen, esetlen vállalkozásra ösztökél a hiúság. Kitörölhetetlenül itt akarom hagyni a nyomaimat, hogy minden utánam érkező lássa, magam is üldögéltem a konyhában, ahol majd mások is újságot olvasnak, rádiót hallgatnak, bele-beleszimatolnak a levegőbe, sül-e a kedvükre, ínyükre készülő vacsora. Hogy az arcukba vághassam, ott nyújtóztam az ágyon is, melybe belefeküdni készülnek. Ki lenne minderre kíváncsi néhány hét, néhány hónap elteltével? Fogom a toliamat, de két kezem úgy csüng törzsem mellett, hogy már tudják, semmi dolguk velem, szívesebben kiraknának egy pasziánszt, könyörületből maradnak még egy kicsit, de a legszívesebben jól orrba pöckölnének, gorombán megpofoznának az ilyen ostoba érzelgősségek miatt. Úgy tetszik, valamit még mindig nem tettem be a zsákomba, valami fontosat, amit már holnap vagy még ma este hiányolni fogok, s megalázó visszasomfordálásra kényszerítene, arra, hogy beszökjek a lakásba. Talán egy iromány, egy kedves, nélkülözhetetlen könyv, ezért módszeresen átnézem azokat a helyeket, ahol ugyan e holmiknak semmi keresnivalójuk nem lenne, de hátha valamelyik fiók vagy szekrény aljára kerültek, egy öntudatlan mozdulat belökte az ágy alá, más egyébbel összenyalábolva felkerültek valamelyik félreeső polcra. Míg kutatok, akár az első napon, amikor egyedül maradtam a lakásban, a sok ismerős, mégis idegen tárgy hatására csaknem hajlok arra, hogy megint mindent kipakoljak, s belesüppedve az öblös székbe, várjam a percet, míg megérkezel. A napfény udvariasan arrébb csusszanna, szelíden mosolyogna, míg ki nem kopna mellőlem, jobb elfoglaltságot találva. Megrázom a fejem, mint akit látomás gyötört. Elhatározásom szilárd. Ma végleg elmegyek. Átnézem a magamhoz vett dolgokat, úgy találom, ha itt is felejtenék valamit, az semmiképpen sem lesz majd fontos. Végigsimítok a bútorokon, de azok kibújnak a tenyerem alól, keményen megfeszítik a hátukat, mintha ütéstől tartanának. A fogantyúráncigálásokkal,