Irodalmi Szemle, 1996
1996/2 - Talamon Alfonz: Egy lakás elhagyása
volna, de enm akarom, hogy aztán úgy emlékezzen vissza: jóllakva, zsíros szájszéllel, böfögve hagytam itt a lakást. A szekrényben a kompótok, savanyúságok mögé sorakoztatott üres boros- és pálinkásüvegek, akár egy behajózásra váró hadsereg unatkozó, táborozó katonái, várnak egy öblös táskára, hátizsákra, hogy kikerüljenek ebből a szomorú, porszagú, sötét gamizonból. Úgy pillantok végig a félhomályban csillog! sorokon, mint aki létszámellenőrzést tart, s máris zárom a nyikorgó ajtót, attól félve, csöndes szunyókálásukból felocsúdhatnak, s nagy csörömpöléssel rám támadnak. Miről beszélhetnek most vajon? Tanúi megannyi ködképnek. Ámításnak, szemfényvesztésnek. Tudomásukra jutott-e már, hogy hazug volt minden szavam, ígéretem, többé nem cipekedem velük a lépcsőházban, gyertyafényes éjszakákon sem pihentetem rajtuk a kezem? Elég az ömlengésből! — ripakodik rám a jégszekrény motorja. Megszeppenve oldalgok ki a szobába, hogy elszívjam utolsó előtti cigarettámat. Pedig jólesett volna még a konyhában tétován vakarózva merengeni, felidézni ezt-azt. A nap még mindig a szobában tündököl, cseppet sem zavartatja magát, bár úgy tetszik, most olyan mozdulatot tesz, mint aki arról biztosít, hogy kicsit még üldögél, pihenget, mielőtt odébbállna. Nem szeretné hátráltatni készülődésemet, noha halovány feddést, nemtetszést is kiolvashatni rebbe- néséből. Az ágyhoz lépek, felhajtom a takarót abban a reményben, hogy míg a konyhában ténferegtem, észrevétlen visszalopóztál a lakásba, s hálóing nélkül a takaró alá bújtál. A ráncos lepedő vénasszonyarcként bámul fel rám. Világosan látom benne az idő pusztította vonásokat, a borzas, tejfehér, összenőtt szemöldököt, a töpörödött, beesett ajkat, a fogatlan szájat, mely mintha szólásra nyílna, közölni szeretne valamit. Mit is mondhatna halk, számonkérő szóval? Szemrehányást tenne? Itt gyakta. Emlékeztetne szelíd dorgálással. Nem, ezt a szót nem használná. Ez az arc szemérmesebb annál. Istenfélő, békességet kereső ráncok. Szeretgette. Így mondaná. Valóban szeretgettem? Együtt háltunk nap nap után, amióta ideköltöztem. Ezért is nehéz elmennem. Suttogva gyónok, a feloldozás reményében. Leülök az ágy szélére, mint aki be szeretné könyörögni magát a meleg párnák közé. Csak egy kis időre, míg kiáll a dermedtség a lábfejemből. Arra vágyom, hogy kinyúljon értem a kezed, s bevonjon, hogy magadra húzz, hogy az ölembe fészkelődj, hogy hallhassam a szuszogásod, váratlanul feltörő sóhajtásaid. Rémülten döbbenek rá, már nem is emlékszem tisztán, milyen is vagy meztelenül. A tükörbe bámulok, akárha attól várnám a segítséget. Éjszakánként, reggelente előtte vetkőztél, öltöztél. Mindent híven visszaadó felületén ott kell lennie tested számtalan lenyomatának, csak kitartóan faggatni kellene, hogy kiadja titkát. Önmagammal, a hitványságommal nézek farkasszemet, kockás ingem tarkaságával: menetrendeket, jegyeket sem kell lobogtatnom, úgy is nyilvánvaló számára, Talamon Alfonz
