Irodalmi Szemle, 1996

1996/2 - Talamon Alfonz: Egy lakás elhagyása

Egy lakás elhagyás a

— inthetnék neki, de ekkorra már természetes eleganciával belép az ablakon, kicsit szabadkozva, jólneveltsége okán, amiért nem látott messziről olyan jól, nem volt bizonyos benne, hogy ez az íróasztalnál görnyedő alak én vagyok-e, s csak a rend kedvéért jött be. Nem szeretem, ahogyan szótlanul itt időz, félszegen álldogál az ablak előtt, melynek egyik szárnya mindig résnyire nyitva van, bámulja a szobabelsőt, mint aki nem tudja rászánni magát, hogy továbbálljon-e vagy bejöjjön. Azokhoz a látogatókhoz hasonlít, akik naponta gyűjtik a bátorságot, hogy végre előrukkoljanak jövetelük igazi céljával, kimondják a szívüket nyomó kérést, melyet talán ők maguk is csacskaságnak, ostobaságnak tartanak, minek okán megrónánk, rendreutasítanánk őket, esetleg bosszúsan lehúznánk a redőnyöket, erélyes mozdulattal összerántanánk a sötétítő függönyöket, s a nap a záródó résekből kétségbeesetten cibálná ki odacsípett végtagjait. Időnként úgy tűnik, sóvárogva bámulja, ahogy eszem, s csak arra vár, hogy elforduljak, vagy kimenjek valamiért, rávetné magát a kenyérhéjakra, la- fatyolni kezdené a zsíros maradékot a tányér aljáról, ám azonnal vissza- ugrana korábbi helyére, mihelyt meghallaná közelgő lépteimet. Érzem, kínálásomat visszautasítaná, tapintatlanságnak, sértésnek venné. Észre sem vettem, hogy elkanászodott, egyre szemtelenebbé vált, kérlelhetetlen tolakodóvá, miért is nem rekesztettem ki rögtön hajnalban. Azóta egyre korábban jön, persze csak pár pillanattal, másodperccel, mintha egyre több megbeszélni valónk akadna, s az egyre nagyobb időt venne igénybe. Feltartóztathatatlanul nyomul beljebb, fokozatosan felfedezi a lelkemet, bekvártélyozza magát. Jól érzi magát a társaságomban, láthatóan erőre kap mellettem, kivirul. A múltkor még csak a szőnyeg szélén heverészett rossz lelkiismeretű kutyaként, örülve, hogy egyáltalán megtűrik a sarokban, de mostanra már felmászik a székre, trónol, akár egy végrehajtó, rávilágít mindenre, figyelmét nem kerüli el semmi, úgy vonja az uralma alá az életteremet. Váratlanul felállók, hogy magára hagyjam. A szoba küszöbéről visszanézek. Fel sem kapja fejét, meg sem orrol udvariatlanságomért. Hétpróbás barát, aki előtt nem kell kimentenem magam. Kezét az asztallapon heverő irományok felé csúsztatja, amelyeket nem zártam el előle. Hadd olvasgassa őket! Nem érdekel, elfelhősödik-e a tekintete, villámokat szór-e felém. A folyosón zakógomb villan. Meglapogatom a felakasztott kabátom vállát, mintha attól tartanék, az éjszaka valaki heccből belebújt. Bátorítani szeretném a hosszú út előtt, megigazítom a gallérját, mint egy gondos barát, aki ad a külcsínre, s arra számít, odakinn hóvihar tombol. A konyhában a kiszellőztethetetlen ételszag, valaki azt képzelhetné, láthatatlan kezek itt örökké főznek, félig rothadt zöldségekből, zacskók, tasakok alján maradt maradékokból. Bekukkantok a hűtőszekrénybe, pedig már korábban elhatároztam, nem eszem meg a bekészített ételt. Étvágyam ugyan