Irodalmi Szemle, 1996
1996/2 - Talamon Alfonz: Egy lakás elhagyása
Egy lakás elhagyása Az utolsó három cigaretta a dobozban. Némi mérlegelés után a középsőt kiveszem, rágyújtok. Leülök az íróasztal előtti székre féloldalt, sután, akárha minden pillanatban arra számítanék, hogy fel kell majd kelnem. Pedig nem sietek sehová, csak elhagyom ezt a lakást. Lgy óra, legfeljebb másfél óra múlva. Mégis úgy teszek, mint aki azonnali f elszólításra vár, jelre, s máris pattan, veszi akabát ját, s továbbáll. A tükör elé állított ébresztőórára nézek, hátha valaki, míg nem voltam itt, beállította és felhúzta csörgőre, önkényesen kijelölve az időpontot, amikor távoznom kell. A számlapot figyelve úgy döntök, fél tíz után indulok, addigra kényelmesen elkészülök, összeszedegetem hátizsákomba kevés holmimat, és sietség nélkül kiérek az állomásra, ahonnan emlékezetem szerint tíz óra körül indul egy járat. Elindulásom előtt elszívom az utolsó előtti cigarettám, a csikkeket kiszórom a szemetesvödörbe, s örökre elmegyek. Megborzongok, akárha most döbbennék rá, milyen súlyos, komor, visszavonhatatlan tett kivitelezéséhez kés/ülök. Hideg van a szobában. Zoknis lábam fázósan dörzsölgettem a szőnyeghez. Mintái közt azt az újságlapnyi foltot keresem, ahol hetekkel ezelőtt kidöntötted a vörösboros poharat. Akkor mondtam volna neked először, hogy elmegyek? Rémlik, korábban is felvetettem már, de csak játszottam a gondolattal, ízlelgettem trágár, különösen sértő szóként, akár a kisgyerek, ki a fejébe veszi, hogy világgá megy. Marasztalást vártam tán? Kövér kandúrként dorombolva több figyelmességet, odaadóbb kényeztetést? Elnyomom a cigarettát, az utolsó slukk füstfelhője arcom előtt táncol, ingem ráncaiba csimpaszkodik, kupolaként fölém borul, akár a párafoszlányokat zivatarig görgető égbolt. Kacskaringós, szeszélyes, megoldhatatlan csomókkal számtalan horgonykötélként kapaszkodik belém. Aztán lassan elenged, s mint a megunt szó: semmivé lesz. Kevéssel múlt nyolc óra. A nap már a szomszédos háztömb sarkánál settenkedik, hosszú lábát megfontoltan nyújtja előre, mint aki folyton attól retteg, hogy megbotlik. Nemsokára szégyenlősen bebámul majd az ablakon. Kotnyeles vénasszonyként kapaszkodik az ablakpárkányba, mintha tudná, ma elmegyek, s szeretné látni, ahogy utoljára lépem át a lakás küszöbét, s bezárom az ajtót. Még itt vagyok TALAMQN ALFONZ
