Irodalmi Szemle, 1996
1996/2 - Vörös István: Játék ebédlőasztalra, függönyre és napsütésre
Vörös István a szikkadófélben levő tortába beletorkoskodó alakhoz. A sarkon bekanyarodik egy troli, és egy járókelő siettében, talán véletlenül, kiemel egy szál virágot a bódé szélső vázájából. Mire kellhet az ilyenkor? A terepasztalon megbillen az idő, mintha az ellopott szál virág hiányozna. Pedig ha valahonnan elvették, akkor viszik is valahová. De az egyensúly oda, ugyan eddig se nagyon sejthettük, hogy \an. Összeállhat bármilyen egésszé az a rengeteg dolog, ami egy nap alatt vagy egy óra alatt egy városban történik? S ha nem, amire hajlani látszik az olvasó, és őt követve a készséges bértollnok, a szerző is, akkor létezik-e ez a város, létezik-e ez az ország? Vagy egyedül a terepasztal van, és a többi csak a terepasztal betonfalra vetülő árnyéka? Egy betonfalra valami alagsori folyosón. Esetleg — fordítsuk el a teret — az Alföld egy végeérhetetlen fölszántott táblájára? Megbillen az idő, és vele együtt az asztalon álló, otthagyott tortaszelet. Sötéten zúg le a magasról a mandulás torta. Három tortalap egymáson. Előbb az alsó szakad be, a zöld. Amit eddig összetartott és megfogott a mandulaaroma, most elcsúszik a tányér síkján, kemény hangot ad, mint a potyogó téglák, de már szakad rá a kávés töltelék, és indul a középső tortalap, a hófehér, amelyet színtiszta mandulából sütöttek. Húsz perc múlva fölébredünk. A fölső lap, a harmadik emelet várakozik legtovább, pirosán virít a vérnarancsaromától, de már zuhan is az alatta levő réteg után. Különleges családi specialitás, Kossuth-torta. Titka a mandula, amelynek a reszelékéből a tésztát sütik, dunántúli mandula a dunántúli mandulafácskáról. Van abban valami furcsa, amikor az ember a nemzeti színű zászlót megeszi, és van abban is valami furcsa, amikor a tányéron hagyja. Felborul a tortaszelet, és úgy dong, mint mikor egy összeomló ház gerendái lezuhannak. Egy kerületnyivel odébb valóban dől is egy ház, egy kerületnyivel odébb, no meg néhány hónapnyival ezelőtt, megbillent az idő, de hát egy terepasztaltól elvárható-e, hogy pont az idő legyen életnagyságú rajta. Negyedóra van ébredésig, a nap még nem kezdődött el, de a szomszéd szobában, az étkezőben az idő előre-hátra csapódik, mint a hullámtörőn összegabalyodó hullámok. Attól, hogy nyitva felejtettük az ajtót, és lélegzetünk meg a keltőóra ketyegése álhallatszott a másik szobába, visszafordíthatatlan változások indultak meg. Összeomlott egy ház néhány hónapja, egy autónak fölöslegesen nagyot kellett fékeznie, különféle csapatok elfoglalták és
