Irodalmi Szemle, 1996

1996/2 - 7x1x7 - 7x1x7: (Tar Sándor A mi utcánk című könyvéről véleményt mond Radnóti Sándor, Podmaniczky Szilárd, Kemény István, Géczi János, Bella István, Bányai János és Ágh István)

B Tar Sándor könyvét mindenkinek ajánlom, aki nem él már a "mi utcánkban", mert politikus, pártvezér, író, közgazdász, pénzügyminiszter, pap, tanár stb... hadd lássuk, milyen lét alatti lét, világ alatti világ, tudat alatti tudat a "mi utcánk".

Q Tar Sándor könyvét ajánlom a "mi utcánkbélieknek", Vida bácsinak, Sar- kadinak, Pintérnek, Hesz Jancsinak, Sudáknak, az ifj. és öreg Veresnek, etc., bár tudom, hogy a könyv valósan kitalált hősei úgyse olvassák el soha.

Q Tar Sándor minden egyes hőse, a munkanélküli és a munkátlan, a befejezett életű és a reménytelenné lett befejezetlen élete-művű is egyet csinál: DOLGOZIK, MINT A GÖDÉNY, foglalkozásuk: élőhalott.

El A mi utcánk, ez a lélekszociográfia-regény vagy riport-novella-füzér felfedezések sora: itt, Európa közepén találja meg Afrika "fehér foltjait".

Q A "mi utcánk" mindenütt ott van, ahol élünk.

Qj Tar Sándor igazi igaz író, talán azért sem szerepel — korábbi könyvei ellenére sem — a Kortárs írók 1988-as lexikonában.

7x1x7 7x1x7 7x1x7 ________________________________________

Bányai János

D Hiteles, megbízható elbeszélő Tar Sándor, aki inkább a rövid formákat kedveli, a hosszú elbeszélést, a kisregényt, a regényt is a rövid történetek, néhány mondatban előadott életrajzok, lecsúszások és kisiklások eseteinek gyűjtőedényeként kezeli.

EJ A mi utcánk "harminc-negyven ház a falu szélén, az elején kocsma és buszmegálló, lakóinak fele nyugdíjas vagy munkanélküli-segélyből él, azt se tudják, hogyan " — ez minden és mégis milyen "sok", hiszen ez az "azt se tudják, hogyan " él, nemcsak a regénytartalom, hanem a regényszerkezet és -kompozíció szervező elve is, mert ha a lakók tudnák, hogyan élnek meg abból, amijük van, akkor nem beszélnének szinte megállás nélkül.

IS A mi utcánkban csak azok jutnak szóhoz, akik "azt se tudják, hogyan” élnek meg abból, ami ki jutott vagy megmaradt nekik, és azt sem tudják, hogy ahol élnek, az a lalu széle ugyan, de a világ vége is: innen már nem vezet út sehová, végállomás, de nem kell kiszállni, el lehet itt időzni addig, amíg ki nem viszik őket végérvényesen, és csak a beszéd marad meg számukra, mint a létezés végső stációja.

Q A lakók — Vida bácsi, Hesz Jancsi, Piroska néni, Terka, Esztike, Misi, Dorogi, Zekéné, Csősz Mari és még sokan, sokan mások — élnek ugyan, de ez talán nem is olyan fontos, mert fontosabb, hogy beszélnek, hogy beszélhetnek, mondhatják a magukét, bearanyozhatják a múltjukat, délibábot kergethetnek, elkábulhatnak, italtól, álomtól, egyre megy, egymásról is elmondhatnak ezt-azt, hiszen mindenki mindenbe belelát, de semmi vész, az utcának nincs folytatása, a beszédnek is vége szakad, amint elhangzott, senki semmit senkin nem kér számon.

Q Ebből a sok beszédből épül fel a regény, a majd száz főt számláló arcképcsarnok eleven alakjainak elhangzott és feljegyzett szavaiból és mondataiból, személyesen előadott történetekből és történetrészletekből; senki sem kérdezi meg,