Irodalmi Szemle, 1996
1996/2 - Tar Sándor: Suhanó ájulat
kiegészítette azzal, hogy nő az illető. Kisárpi nem értett sokat az egészből még akkor sem, mikor Gyula bevallotta neki, hogy ő azt a nőt szereti. És hogy van ugyan felesége, gyermeke is, és hogy már negyvenhárom éves, de ő még soha nem volt szerelmes, esak most, eddig azt se tudta, mi az. És, kérdezte a fiú értetlenül, azért még nem muszáj megháborodni! Gyula azt már nem mondta el neki, hogy ha egy óceánt kellene átúszni vagy kiinni, és ha beleférne az időbe, míg az anyag kifogy a gépből, ő kiinná vagy átúszná vagy megtenné mind a kettőt. Elmenne hozzá, a kis ablakhoz a gyár tetején is, vagy alatta. Es hogy másként már ki se bírná ezt az egészet, hogy legszívesebben futna egész nap, egész éjjel, olyankor jön rá, hogy van levegő, szél, napsütés, és hogy ő is ember. Mert délután, a műszak végén már nem olyan. Fáradt is, éhes, és ugyan hová fusson? Minek? És ha Árpi akkor mond valami olyat, ő előbb-utóbb elsírja magát, nagy, lapos arcán szégyen nélkül csorogtak volna a könnyek. Ilyen dolog ez. És legalább megkúrtad már, kérdezte a fiú, Gyula pedig nem mondott rá semmit. Megsértődött. Ez nem olyan, mondta napok múlva, mikor Kisárpi már el is felejtette az egészet. Napjában háromszor-négyszer futotta végig ezt az utat, mert Nellikének két apró kis foga előrébb állt a többitől, alig fedte a felső a jka, és ettől huncut kis mosoly játszott mindig az arcán. És mert a dús, vörös haja alatt lilás rózsaszínt játszott a bőr, még a szempillája is olyan rózsás árnyalatú volt, és sűrű, úgy tudott alóla kifelé nézni a kis ablakra, mint a napsütés. Ha valaki más is ott téblábolt az ablak előtt, akkor neki várni kellett, csak egy fej fért el a nyílásban, de most már szólni szokott, hogy egy pillanat, sietek, de lehetett is látni a ruháján, hogy a termelésből jön, neki nincs ideje. Délután egy másik futása volt még: a busz után. Neki fürödnie kellett, Nellike viszont csak összekapta magát, és már ment is. Igaz fél órával később, mint a műszakosok, de akkor is szoros volt. Délután rohant az öltözőbe, a lépcsőn már dobálta le magáról a ruhákat, vetkőzés, zuhany, öltözés, kifelé. Futtában dobta be a kártyát az órába, a portás majd kiveszi, és reggel odaadja, rendes ember. Mert éppen akkor szokott jönni a busz, az asszonyok már a megállóban, vagy épp szállnak fel a lépcsőn, mire odaér és beugrik az ajtón. Gyulát szeretik azok az asszonyok, lassan szállnak fel, késleltetik a járművet, hiába csenget a sofőr, egyik lábuk fent, a másik lent, őt figyelik, jön-e már, eléri-e? Eléri. A buszon aztán lehetne beszélgetni, de inkább hallgatnak, azt viszont együtt, van úgy, hogy fogják egymás kezét, és azt sem tudják, min mosolyognak, míg Nellikének le nem kell szállni. Tovább nem. De ma igen. Tegnap azt mondta neki az asszony, hogy segíthetne az új polcát összerakni Suhanó ájulat
