Irodalmi Szemle, 1996

1996/2 - Tar Sándor: Suhanó ájulat

és feltenni a falra. Gyula pontosan értette, hogy ez mit jelent. A csuklóban álltak a buszon akkor, és ő percekig meg se tudott szólalni, csak fogta az asszony kezét, és lefelé nézett az olajozott padlóra. Reggel tisztát váltott otthon, és szólt a művezetőnek, hogy egy órával előbb szeretne elmenni. Nem akarta pont ma lekésni a buszt. Délelőtt négyszer látogatta meg Nellikét a kis ablaknál, és az asszony mind a négyszer mosolyogva bólintott, ő pedig egyszer sem késte le a gépeket, repült, mint a sas, a raktárban hordókat ugrott át, a köszörűn szinte átzúgott, mint a vihar, csak bámulták, és olyan kedve volt, hogy Kisárpi nem győzte csóválni a fejét. Sokáig súrolta magát a zuhany alatt, fésülködött, volt ideje, aztán kisietett a portán, elsétált a buszmegállóig, és várt. Most már ráért. Nem gyújtott rá, hogy ne legyen bagószaga, mert Nellike azt nem szerette, egy mentolos cukrot forgatott a szájában, pedig attól hányingere volt. Aztán jöttek az asszonyok, később Nellike is, kisütött a nap, aztán a busz is megérkezett, ő pedig az ajtó mellé állt, kissé távolabb, le is lépett a járdaszigetről egy kicsit, hogy mindenkit maga elé enged jen, Nellikét is, mikor valami megütötte hátulról? Oldalról? Mintha kiszakadt volna a mellkasa az ingéből, mégsem fájt. Arrébb esett. Meg akart fordulni, hogy megnézze, mi az, de nem tudott, akkor hallott egy olyan csattanásfélét. Mást nem. Zűrzavar, lárma, kapkodás, teste sem volt már. Figy rózsaszín buborék, Nellike arca lassan törékeny szivárvánnyá dermedt előtte. Boldog volt most. Es az öröm túlélte őt.

JTar Sándor