Irodalmi Szemle, 1996

1996/2 - Tar Sándor: Suhanó ájulat

rohantak a mosdóvályúhoz, egymást lökdösve, kiabálva, mint a gyerekek, gondolta Gyula, miközben kezére dörzsölte a kézmosó masszát, majd mikor sorra került, leöblítette az egészet. Aztán előkerültek a táskák, szatyrok, egy-két újság is. Székely leterítette a szalvétáját, amire Kisárpi azonnal rátette az olajos könyökét, Tóth belevágott egy kést az asztalba, kanál csörgött, de aduma nem szűnt egy pillanatra sem. C iyula nem nagyon szokta íigyelni, hogy miről beszélnek, tudta anélkül is, vagy a nők, vagy a foci, vagy pedig a rendszert szidják. Egyik sem érdekelte különösebben, ő ma egészen máshol járt. És ha rágondolt arra a dologra, dübörögni kezdett valami a mellében. Langyos szöveg folyt közben, ő csak a nagy nevetésre kezdett figyelni, mikor már Máté magyarázott, anyámat ne lássam, hajtogatta lépten-nyomon tele szájjal, mosolygó, fekete arcából alig látszottak apró gombszemei, ekkora fejem volt, és mutatta is minden harmadik mondatnál, a többiek hálásan nevettek, jó az, ha valaki mesél.

Jó, még akkor is, ha olyan nagy a zaj, hogy kiabálni kell, mutogatni, mert lassan már mindenki leszokik a beszédről, Gyulának például már évek óta nincs kedve hangoskodni, inkább nem szól semmit. Most meg azért nem szól, hogy valamit el ne kiabáljon, hátha nem is igaz. Máté még fiatal itt, ilyenkor még teszi-veszi magát az ember, fészkelődik, csinálja magának a helyet a bandában, és hát ma jókedve van neki is. Most éppen azt magyarázta, hogy miként ment el a gyerekekért az óvodáig a legszebb bakliskorban lévő, tizennégy éves kocsijával, miközben alig látott a másnaposságtól. Ekkora volt a fejem, magyarázta, meg egy kicsi, és mutatta, már az is csoda, hogy megtaláltam az óvodát. A többiek néha közbeszóltak, de a fiú nem hagyta magát, átvettem a két latrot, folytatta hangosabban, megvolt mindenük, na, kifelé, mondom nekik, takarodjatok! A telelőn csörgése recsegett fel hirtelen a falon lévő hangszóróból kihangosítva, alatta egy piros lámpa is villog ilyenkor, hogy lássák is, ha mégsem hallanák meg, egy pillanatra mindenki felnézett, aztán ettek tovább, itt csak a művezetőt szokták keresni. Fogtam ám a kezüket, nehogy elvágódjak, mesélte Árpi, mutogatva a kezével, aztán megállítottam őket a kocsinál, én meg átmentem a másik oldalra, nagy nehezen begyűrtem magam a kormány mögé, és indíts. Hú! Óvatosan vezettek ám ilyenkor! Lágyan! Érzéssel! És közben már azon a sörön járt az összes eszem, amit majd otthon elnyelek a másik után, de nagy nehezen azért csak hazaértem, le se zártam a kocsit, csattogok fel a lépcsőn, az ajtón be, neki a hűtőnek, már nyitom az üveget, a szám habzik, az asszony meg azt kérdi, hogy hát a gyerekek hol vannak'.'

Suhanó ájulat