Irodalmi Szemle, 1996
1996/1 - ÁRGUS - Fónod Zoltán: Megjegyzések egy monográfiához
Laczkóné abból indul ki. hogy az iskolai irodalomoktatás az elmúlt évtizedekben elhanyagolta a drámai műnem kellő elméleti-módszertani tálalását. A mulasztások pótlásához nyújt tehát ösztönzést és alapanyagot, s közben a hozzáértő színházlátogatók nevelését is az etikai-esztétikai nevelés részeként értelmezi. A munkájában tehát az esztétika és a módszertan jelenléte meghatározó. S lényegében a gyakorlati pedagógia céljaihoz igazodik akkor is, amikor a fogalmak tisztázásával indítja munkáját. A színjáték és a dráma néhány határkérdése című fejezetben Arisztotelészből kiindulva ismerteti a dráma- elmélet legfontosabb kérdéseit, az ide vonatkozó hagyományos és újító jellegű véleményeket. Elsősorban a színjáték és a dráma, valamint az epika és a dráma határkérdéseit vizsgálja, s közben Örkény István groteszkjeire összpontosít. A drámaelmélet ontológiai szempontú vizsgálata során saját véleményét Bécsy Tamás, Székely György, Jozef Mistrík, Almási Miklós, Poszler György és mások véleményével szembesíti. A groteszk és a posztmodern néhány összefüggésének vizsgálata az. Örkényi szemlélethez közelítve című (második) fejezet a groteszk irányzat taglalására és az Örkényi groteszk jellemzőinek bemutatására vállalkozik. Mihail Bahtyin és Wolfgang Kayser elméleti munkássága mellett tájékozódhatunk itt a groteszk posztmodernbe ágyazásáról is (Tibor Žilka értelmezésében), illetve megismerhetjük Szerdahelyi István groteszk-felfogását. A szerző úgy tekint a groteszkre, mint olyan tükörre, mely a múlt-, a jelen-, sőt a jövőkép ellentmondásainak a tükre tud lenni. árgus Szerdahelyi István véleményével szemben azt vallja, hogy a groteszket legelőször is a tragikomikustól és az abszurdtól kell elhatárolni, mivel fogalma leggyakrabban ezekkel keveredik. Az "elhatárolás" folyamatát Laczkóné könyvében különösen érdekessé, élvezetessé teszi a gazdag példatár, a lengyel, cseh, szerb, magyar, román és szlovák művekre való gazdag utalásrendszer. Természetesen a posztmodem szerepét sem kerüli meg a szerző. Az abszurd dráma szigorú törvénye után megítélése szerint a posztmodern dráma lazít, "felrúgja a ráció diktátumát s a dráma szerves lényegének tartott di- alogizált formát is". Ebben a dráma- formációban a ma embere csak mellékszereplője a világ nagy változásainak, elvesztette hősi szerepét: "egymás mellé rendelődött az értékes és értéktelen, ...mindenki mellékszereplő, »tömeg- elem«... Megszűnt az emberi nagyság, devalválódott az. ember fogalma is, görögös hiibriszének nyoma sem maradt". A kötet utolsó két fejezete Örkény István drámai epikájával és a Tóték című drámájával foglalkozik. A Tóték világsikere és az Egyperces novellák szakmai elismertsége kapcsán a szerző áttekinti Örkény István életművét, különös tekintettel annak posztmodem és groteszk jegyeire. A "didaktikai teleológia", azaz a módszertanilag előre megszabott szándék kiteljesítését szolgálja a Tóték értelmezése, filmbeli és színpadi megvalósításának, valamint a drámának és a kisregénynek a szembesítése. Nemcsak arra ügyel a szerző, hogy a mű cselekményessége hogyan válik a metamorfózis során abszurddá, hanem arra a nyelvi kommunikációs zavarra is,
