Irodalmi Szemle, 1995

1995/5 - Thomka Beáta: Mészöly Miklós kisepikája a nyolcvanas és kilencvenes években

Aki felfedezte az emberiség szétszakadt szálait

Egy évvel ezelőtt Belgrádban előadást tartott Jacques Derrida, aki Algériában született, származása szerint zsidó, kultúráját tekintve francia, egyszóval mediterrán ember. Érintőlegesen beszélt a régi témáról, a férfi—nő barátságáról, e barátság lehetségességéről és lehetetlenségéről is, és nyitva hagyta a kérdést. Derrida hatalmas tudással rendelkezik, mediterrán módra tárt és tájékozott, de mégiscsak európai. Arra gondoltam, vajon mikor érnek el hozzá Hamvas művei, ahol az őt gyötrő probléma is meg van oldva.

S mikor érnek el a magyar olvasóhoz?

Bibót és Márait, ezt a két jelentős személyiséget például szintén kizárták a magyar kultúrából, majdnem úgy, ahogy Hamvast. De Bibó és Márai visszatértek és könnyen integrálódtak. Ám Hamvas nem, vagy csak nagyon nehezen és lassan. Miért?

Vajon nem azért-e, mert Hamvas igen súlyos kritikával illette a magyarokat, Magyarországot és az 1956 utáni társadalmi fejlődést? Elég lenne felidézni tőle az 1956 utáni helyzet értékelésére vonatkozó sorokat (Interview, Patmosz I, 284—8. old.) vagy az Öt géniusz című finom elemzést! Csak hát: mi mindent nem mondott a magyarokról és Magyarországról Bibó és Márai is, mit le nem írt Márai a Naplójában, s ez mégsem akadályozza meg hazatérésüket! Valószínűleg valami másról van hát szó: Bibó és Márai európaiak, kivételes személyiségek, de eu- rópaiak.Eppen ezért fogadja be őket könnyen a magyar kultúra. Hamvas viszont univerzális, az egész világhoz tartozó gondolkodó, ritkán beszél specifikusan magyar problémákról, s ez az univerzalitás ma fogyatékosságnak látszik.

Hamvas életének sok nehéz periódusa közül (hisz majdnem az egész élete alkotásra alkalmatlan feltételek között telt el), a legnehezebb éppen az, amikor a Patmosz keletkezett. Persze utólag úgy tűnhet, hogy Hamvas számára a legnehezebb évek voltak a legtermékenyebbek: a háború alatt, amikor háromszor kapott katonai behívót és járta meg a frontot, keletkezett a Scientia sacra (1943- 44); amikor kitették az állásából, megírta grandiózus regényét, a Karneváli (1948—51); segédmunkásként dolgozva egy vízierőműnél, távol Pesttől és a könyvtáraktól, tető alá hozta a Patmoszy (1958—1966). A tények ezt mondják, mégsem pontos mindez: Hamvas Béla tudatában volt küldetésének, tudta, hogy meg fogja írni és be fogja fejezni hatalmas művét. Ha nem megy másként, akár a sánc mellvédjében is befejezi, szokta mondani. Tragikus, hogy egy ilyen alkotónak ilyen rossz körülmények között kellett élnie, úgyhogy sokkal több energiát kellett a munkájába belefektetnie; jobb körülmények között esetleg nemcsak könnyebben dolgozott volna, hanem még újabb műveket is letehetett volna az asztalunkra.