Irodalmi Szemle, 1995

1995/10 - NYELV ÉS LÉLEK - Lanstyák István: Kisebbségi nyelvhasználati jogok és az oktatásügy

Kisebbségi nyelvhasználati jogok és az oktatásügy meghatározásból indulunk ki; (c) anyanyelve élete folyamán akár többször is megváltozhat.

A kétnyelvűség meghatározásában (10—11. o.) a szerző hasonló kritériumokat alkalmaz: (a) származás (gyermekkorában két nyelvet sajátított el. ill. gyermekkora óta két nyelvet használ), (b) azonosulás/azonosítás (kétnyelvűnek tartja magát, ill. mások kétnyelvűnek tart ják), (c) kompetencia (két nyelvet ismer kisebb vagy nagyobb mértékben) és (d) funkció (két nyelvet használ saját választása, valamint a közösség kívánalmai szerint). A meghatározások, ill. a kétnyelvűségi típusok sokféleségéből következik az a zavaró tény. hogy mind a kisebbségiek, mind a többségiek a kisebbség kétnyelvűségét szorgalmazzák, csak éppen más-más dolgot értenek rajta. A központi tanügyi szervek a másodnyelv ismeretét hangsúlyozzák, az anyanyelvi tudással szemben rendszerint nem támasztanak szinte semmilyen követelményeket. A kisebbségek — legalábbis a jelentés írója szerint — a kétnyelvűségnek olyan felfogását részesítik előnyben, mely a két nyelv egyformán magas, anyanyelvi szintű ismeretére és a mindkét nyelvvel való pozitív azonosulásra épül.

A kisebbség és a többség fogalmát szerzőnk a hatalmi viszonyok figyelembevételével határozza meg (11. o.). Így a szokásos értelemben vett kisebbség és többség mellett megkülönbözteti a hatalom nélküli többséget (pl. dél-afrikai feketék), valamint a hatalommal rendelkező kisebbséget (pl. a délafrikai fehérek).

További meghatározásai közül érdemes még kitérni az integrációra, beilleszkedésre (12. o.), amelyről kimutatja, hogy azt a többségi hatalom mindig a kisebbség egyoldalú alkalmazkodásaként értelmezi, sőt sok esetben a kisebbség beilleszkedését annak beolvadásával azonosítja. A szerző felfogásában a beilleszkedés dinamikus folyamat, melyben mind a kisebbség, mind a többség cselekvően vesz részt, s melynek során mindkettőnek meg kell változnia. Az integráció elmaradásáért nem feltétlenül a kisebbség a felelős: a kisebbség beilleszkedését a többség változási készségének hiánya is meghiúsíthatja.

A következő fejezetet (A kisebbségi gyermekek oktatása: ideológiák és példák, 14—17. o.) írója azzal a korábban már megfogalmazott axiómával indítja, mely szerint a nyelvi kisebbségek "szükségszerűoktatási célja" a két-, ill. többnyelvűség (14. o.). Az anyanyelvre az önazonosság megőrzése végett, az állam nyelvére pedig a többségi hatalomban való egyenlő érvényesülési lehetőség érdekében van szükség. A szerző állítása szerint a kisebbségek a valódi többnyelvűséget "teljesen normális és kívánatos állapot"-nak tailják (15. o.)

A továbbiakban írónk különféle lingvicista praktikákat ismertet (16—17. o.). Régebben a hatalom gyakran élt a közvetlen fizikai beavatkozás eszközével (pl. a kisebbségi gyermekeket erőszakkal kiszakították otthoni környezetükből, bentlakásos iskolákba kényszerítették őket, anyanyelvűk használatát büntették).