Irodalmi Szemle, 1995
1995/10 - NYELV ÉS LÉLEK - Lanstyák István: Kisebbségi nyelvhasználati jogok és az oktatásügy
Lanstyák István nyelvén való egynyelvűség elérésére, vagyis a diákok anyanyelvének megsemmisítésére, a nyelvcsere előmozdítására irányul. Szerzőnk vitába száll az egyéni és a társadalmi kétnyelvűséget elutasító nézetekkel. Abból az általános nyelvészeti közhelyből indul ki, mely szerint minden olyan nyelv, amelyet anyanyelvként beszélnek, lehetőségeit tekintve egyformán fejlett. Az egyes nyelvek eltérő jogai tehát nem belső tulajdonságaikból következnek, hanem a beszélőik közötti erőviszonyokból. Utána hangot annak a meggyőződésének, hogy az egyéni kétnyelvűség kognitív szempontból nem hátrányos, sőt sok tekintetben inkább előnyt jelent, legalábbis akkor, ha a sikeres "kétnyelvűsítés"-hez biztosítva vannak a szükséges feltételek. A kétnyelvűség szerzőnk szerint nemcsak a beszélőre nézve nem hátrányos, hanem a társadalomra sem: nincs ok-okozati viszony sem a társadalmi szintű többnyelvűség és a szegénység, sem az egynyelvűség és a jólét között. A szerző szembeszáll azokkal a nézetekkel, melyek szerint a nyelvi sokféleség és a gazdasági fejlettség egymást kizáró tényezők. Sőt azt az óvatosabb véleményt sem fogadja el, hogy két-három nyelvvel még meg tud egy ország birkózni, de többel már nem. A fejezet végén (8. o.) a jelentés írója megelőlegezi a munka konklúzióját: a két- vagy többnyelvűség szükségszerű oktatási cél minden kisebbségi gyermek számára és kívánatos oktatási cél minden többségi gyermek számára. Ugyanakkor a világ országainak zöme nem képes olyan iskolarendszert működtetni, amely lehetővé tenné a kisebbségi gyermekek hatékony nyelvelsajátítását. A jelentés következő fejezete (Fogalomdefiníciók, 9—14. o.) a témakör néhány alapfogalmának meghatározását tartalmazza. A szerző tudatosan vállalja, hogy definíciói nem értéksemlegesek (az értéksemlegességet nem tartja lehetségesnek); objektivitása abból adódik, hogy ezt beismeri. Meghatározásaira jellemző az emberjogi szempont erőteljes érvényesülése. Így például emberjogi alapon utasítja el írónk a funkció és a kompetencia (nyelvtudás) szerinti anyanyelv-meghatározásokat (9—10. o.), vagyis azt, hogy a gyermek azért minősüljön többségi nyelvűnek, mert ezt a nyelvet használja gyakrabban és/vagy jobban beszéli. Az elutasítás alapja az, hogy épp a többségi társadalom kényszeríti a gyermeket olyan helyzetbe, hogy annak nyelvét használja, nem önszántából válik ebben a nyelvben dominánssá. Emberjogi szempontból a szerző az eredet és az azonosulás szerinti definíciót tartja a legmegfelelőbbnek. Eszerint az anyanyelv az a nyelv, melyet a beszélő először tanult meg, s amellyel azonosul. Emberjogi szempontból is nehézséget okoz azonban az, hogy sok gyermekben az iskola lenézést, sőt megvetést ébreszt anyanyelve iránt, amellyel az már nem kíván azonosulni, inkább a többség nyelvét vallja magáénak. Lehet-e ennek ellenére azt állítani, hogy az ilyen gyermeknek mégis a kisebbségi nyelv az anyanyelve? A szerző három tézise (9. o.) alapján azt válaszolhatjuk, lehet. Ugyanis egy embernek (a) egyszerre több anyanyelve is lehet, ill. (b) más-más nyelv lehet az anyanyelve attól függően, melyik
