Irodalmi Szemle, 1995
1995/10 - Mészáros András: Fenomenológia vagy metafizika
Mészáros András nem a "rossz végtelenen" keresztül vezet az út. Megélhető viszont a véges és egyedi pillanatok intenzívebbé tételével. Eközben nem az örökkévalót rendszerint túlértékelő mogorva komolyság, hanem az életet tisztelő víg kedély az ajánlatos. Ilyen esetben történhet meg, hogy a játékból fakadó könnyedség és spontaneitás átszínezi a többi egzisztenciáiét is, és az egyén élete boldog lesz. A játék fenomenológiai és metafizikai értelmezése is valahol itt keresztezi egymást. A boldogság ugyanis a véges emberi létezés iránt érzett áhítatban gyökerezik. Finnek nincs szüksége a lét határain túli értékekre és végcélokra. Ami azt is jelenti, hogy ez az áhítat nem feltételezi az általánoshoz és időfelettihez kapcsolódó kötelességeket, hiszen individuális, időhöz kötött és szabad formaváltozású. Ebben különbözik a vallásos áhítattól. A játék esetében a játék lefolyásával való azonosulás és a játék tér- és időbeli kiterjedésének elfogadása révén mutatkozik meg. Ez az autonóm világ tételezésének a szubjektív feltétele. Egyúttal létrehozza e világlátás módozatait és magyarázó képleteit is. Mivel pedig természeténél fogva nem racionális, hanem inkább kontemplatív jellegű, esztétikai világszemléletet evokál. Azok a metafizikai spekulációk, amelyek a játék nyomán magyarázzák a lét értelmét, mindig esztétikai világszemléletben csúcsosodnak ki. Nem véletlenül figyelmeztet Fink ennek a szemléletnek a csábos, de ugyanakkor veszélyes voltára, hiszen a klasszikus filozófia racionális vázát aknázza alá. Az áhítat a lelkesültséget, a szeretetet és hódolatot helyezi előtérbe a kétkedéssel, a kiszámíthatósággal és a hűvös racionalitással szemben: a kontemplatív szemlélet kizárja a szubjektum — objektum viszony konstrukcióját, és megnyitja az utat a misztika felé; az esztétikai világszemlélet a szigorúan és egyértelműen meghatározott kategóriák, princípiumok és törvények helyett többértelmű metaforákat, allegóriákat, szimbólumokat, parabolákat stb. használ. Világképének építőkockái pedig: a szabályok és hagyományok által nem korlátozott mozgás a létben; kísérletezések és kihívások; a szép prioritása az igazzal és a jóval szemben; a véletlen és a váratlan a szükségszerű és az előrelátható helyett; a többes az Egy helyett; irónia; autonómia stb. Amikor Ladislav Klíma cseh író a világ illúzió voltának tételétől eljutott annak állításáig, hogy a világ maga a Kötetlenség és a Szépség, akkor csak azokkal az elméletekkel haladt ellenkező irányban, amelyek a játékot ontologizálták. Viszont mindketten ugyanarra az eredményre jutottak. Az elméletek határai, persze, eléggé rugalmasak, hiszen maga Klíma is azt állította, hogy a játék a világ értelme. Számomra (számunkra) minden amorf anyaggá váük, amelyet bárki kénye- kedvére alakíthat. Hogyha eltekintünk azoktól az elképzelésektől, amelyek a világgal folytatott játék szubjektumának a Demiurgoszt vagy a vak akaratot tartják, és helyébe az embert tesszük, akkor a Klíma-féle "ludibrionizmus" teljes mértékben azonossá válik az esztétikai világszemlélettel: "A világ a saját abszolút Akaratának (tehát az én abszolút Akaratomnak) az abszolút játékszere, vagyis egyszerűen: Ez mind az én játékszerem." (Ixvél az illuzionizmusról) Ennek a világnak a szubjektuma a fékezhetetlen individuum, akinek a tevékenysége kalandok sorozata. A sorsszerűséget ugyanis ebből a világból sem
