Irodalmi Szemle, 1995
1995/10 - Mészáros András: Fenomenológia vagy metafizika
Mészáros András Schelling kortársa, Franz von Baader pedig azt állítja, hogy az örök Káosz (mint az "Ungrund" tekintete) az a nemlét, amely a látható mindenség mintája. Innen már csak egy lépésre van Heidegger halálértelmezése. Születésünket nem fogjuk fel lehetőségként, de halálunkat igen. A potencialitásként felfogott nemlét paradoxonja ilyképpen a létező abszurditásával azonosul. A halál pillanata ennélfogva nemcsak azt a törést jelenti, amely a nemléthez vezet, hanem azt a szűk rést is, amelyen keresztül a létezésbe befurakodik a káosz. Az a káosz, amely nemcsak körülfogja a létezőket, hanem bennünk is kavarog. Sőt, ha igaza van Nietzschének, a káosz elkerülhetetlenül bennünk kell, hogy legyen, mert nélküle nem vajúdnánk ki a táncoló csillagot. A halál pillanata a legtalányosabb időmozzanat, mert a többi dimenzióval szemben (talán a szerelem pillanatát kivéve), amelyek rendet visznek az emberi létezésbe, ez állandóan a lét mélységeiben leskelődő kaotikusságra figyelmeztet. A pascali "gondolkodó nádszál" csak ennek köszönhetően az, ami. Messze kerültünk azonban a játéktól. Térjünk vissza tehát Fink fenomenológiai elemzéséhez, a játék összetevőihez. Mivel az összes egzisztenciáié közül a játék leginkább a szerelemhez hasonlít, de ugyanakkor az is szembetűnő, hogy "nyugvó jelene" csak formális jegyeiben azonos a szerelem pillanataival, próbáljuk meg egymásra vonatkoztatni tikét. Annak ellenére, hogy a játék valós időben és térben folyik, világa — Fink szerint — imagináris kiterjedésű. Ebből a meghatározásból kiindulva sok sajátsága megérthetővé válik. Az első ezek közül az, hogy a játékot élvezzük. A játékot és a szerelmet nagyban közelíti egymáshoz, hogy az élvezet tartama azonos a játék behatároltságával. A szerelem úgyszintén kiszikkad élvezet, gyönyör nélkül, de a szerelem mégsem az, ami gyönyört ad, mert ő a gyönyör maga. Még ha feltételeznénk is, hogy csak egy olyan játszma részesei vagyunk, amelynek a rendezője ismeretlen, el kell ismernünk, hogy a szerelmi játszmában valós, nem pedig imagináris csapdába esünk bele. Nem beszélve arról — amint arra A. France figyelmeztet —, hogy a játékosok szembeszállnak a sorssal, kihívják őt maguk ellen, a szeretők azonban alávetik magukat a sorsnak, sőt a legnagyobb gyönyörük éppen ebből az alávetettségből fakad. Másként mutatkozik ez a játék érteiménél, jelentésénél. Fink szerint ezt az értelmet a játszott dolgok, tevékenységek és kapcsolatok empirikus viszonyai ad ják. Ha azt vesszük figyelembe, hogy a szeretőket társasági megnyilvánulásaik alapján azonosítjuk, akkor a játék és a szerelem külső jelentése nem sokban különbözik egymástól. Ha azonban belső értelmét vesszük szemügyre, zavarba jövünk Mi értelme van a szerelemnek? Van egyáltalán valami értelme? Tudjuk, hogy ha a szerelem jelenségét fogalmakba kívánjuk zárni, általában kudarcot vallunk. A játék és a szerelem összehasonlításának bizonyos lehetőségét a játék és a látszma fogalomkettősének a viszonyában látjuk. A játék egy, általánosságában vett. bizonyos tevékenységforma, a játszma pedig a játék konkrét formája vagy lefolyása. Metaforikusán: az emberi élet játék, amelyen belül bizonyos célokkal és átgondolt taktikával temérdek játszmát folytatunk le. A probléma csak az, hogy míg a szerelem előkészítő fázisait, a hódítást és a kacérságot, majd pedig a szerelem
