Irodalmi Szemle, 1995
1995/1 - NYELV ÉS LÉLEK - Lanstyák István: Többközpontú nyelv-e a magyar?
La n st yá k István lehetőség mindenekelőtt Horvátország és Szlovénia esetében merül föl), arra csak a további kutatás adhat megnyugtató választ. (2) A standard állami változatainak jellegéből adódóan nyelvünket kétféleképpen óvhatjuk meg a többközpontúságtól: (a) érvénytelenítjük a trianoni határokat; (b) harcba kezdünk a magyar nyelvnek Magyarországon kívüli hivatalos elismertetése, a magyar nyelvű iskolarendszer, közigazgatás, közélet, sajtó stb. ellen. Ha ugyanis sikerül a magyar nyelvet a legtöbb E funkcióból száműzni, biztosak lehetünk benne, hogy az erdélyi, szlovákiai stb. standardok szubstandard szintre fognak visszasüllyedni. — Az (a) megoldás irreális, a (b) irracionális. Ezért nincs más választásunk, mint hogy nyelvünket többközpontúnak tekintsük, s ezen belül keressünk lehetőségeket nyelvi gondjaink enyhítésére. (3) Mivel a jelenlegi felemás állapot (a magyarországival azonosított egyetemes magyar standard követésének deklarálása, az ettől való állandó eltérés a tényleges nyelvhasználatban, ennek részbeni hallgatólagos elismerése, részbeni elítélése s az ebből következő nagyfokú bizonytalanság) nem kívánatos, s mivel a magyarországi standard — jelenlegi formájában legalábbis — a kisebbségi magyarok számára követhetetlen, célszerű lenne tudatos nyelvtervezési eljárások alkalmazásával megpróbálkozni legalább egyfajta viszonylagos ("rugalmas") stabilitás megteremtésével. Ennek jelenleg két lehetőségét látom: (a) Az egyik, a kedvezőbb az volna, ha sikerülne egy olyan új, kompromisszumos egyetemes standardot létrehozni, amely — több alakváltozat kodifikálásával — a maga rugalmassága folytán magába foglalná a mostani állami változatok legfontosabb eltéréseit. Ez esetben a magyar standard elvben megmaradna egységesnek, az egyes állami változatok sajátosságai csupán gyakorisági különbségként jelentkeznének (ennek "szelídebb" és kevésbé konkrét megfogalmazására 1. Péntek 1994:138) . Amennyiben ez a megoldás valami miatt kivitelezhetetlennek bizonyulna (pl. a magyarországi nyelvi tervezők ellenállása miatt, akik esetleg vonakodhatnak az egyetemes magyar normával azonosított magyarországi norma ilyen "fellazításától") . nem maradna más hátra, mint (b) országonként kodifikálni az egyes állami változatok sajátságait úgy, hogy határozott arcélű, de egymástól csak minimálisan különböző állami változatok jöjjenek létre. Ezáltal a mai közmagyar norma elvileg is azzá válna, ami gyakorlatiiag már ma is, vagyis magyarországi standard normává. E megoldás hátránya mindenekelőtt lélektani jellegű: egyesek szemében megkérdőjelezhetővé teheti a magyar nyelv egységét, s tápot adhat bizonyos manipulációknak, amelyek ^kisebbségi magyaroknak a magyar nemzetről való leválasztására irányulnak '. Előnye viszont nagyobb "megfoghatósága"; végtére is ez az a megoldás, amely jobban tükrözné a kialakult helyzetet. Végül meg kell említeni a harmadik — véleményem szerint elfogadhatatlan — lehetőséget is: a jelenlegi felemás állapot fenntartását, az "álom" és "valóság" közti lebegés (vö. Eanstyák 1993) végtelenítését. Vagyis annak az idejétmúlt gyakorlatnak a továbbéltetését, amely az elméletileg egynek és oszthatatlannak kikiáltott magyar standardot tekinti a világ minden magyarja számára irányadónak (s ráadásul nemcsak formális beszédhelyzetekben, hanem egyáltalán!), letagadja a spontán standardizálódás folyamán létrejött állami változatok létét, s kitagadni igyekszik (a nyelvészek közül?, a nemzetből?) azokat, akik nevén nevezik a gyerekeket, ha már egyszer a világra jöttek — nem akarva bár, és "törvénytelenül", de mégis törvényszerűen, s jelenleg úgy tűnik — visszavonhatatlanul.
