Irodalmi Szemle, 1995
1995/1 - NYELV ÉS LÉLEK - Lanstyák István: Többközpontú nyelv-e a magyar?
Többközpontú nyelv-e a magyar? normától való bizonyos fokú függetlenséget, főként a szókincsben, de nagyrészt mégis elfogadják a standard nyelvhasználat Svédországban érvényes szabályait, formális helyzetekben igyekeznek követni őket. A nyelvészek, nyelvművelők attitűdjei — mind Magyarországon, mind pedig a határokon kívül —jelenleg még vagy kialakulatlanok vagy ellenségesek. Nem tekintve a személyes okokat, az elutasítás mögött kétféle félelem munkál. (1) Az egyik a magyar nyelv és nemzet dezintegrálódásától való félelem (1. pl. Sebestyén 1986:136—7; Benkő 1988:26—27). Bár nem állíthatjuk, hogy az ezzel kapcsolatos aggodalmak teljesen alaptalanok volnának (1. még alább), fontos tudatosítani: új nyelv létrejöttének közvetlenül nem a nyelvi, hanem a nemzeti különfejlődés az oka. Vagyis még a nagyon jelentős nyelvi eltérések is csak akkor idézik elő egy-egy közösségben az illető standard nyelvváltozat önálló nyelvvé fejlődését, ha az azt beszélők tudatilag elhatárolódtak az anyanemzettől, önálló nemzetnek tekintik magukat. A nyelvi különbségek legföljebb nagyon áttételesen járulhatnak hozzá új nyelvek létrejöttéhez azáltal, hogy a beszélőkben erősítik a "másság", az anyanemzettől való különbözés tudatát. A nyelvi önállósodás nem spontán, önkéntelen folyamat, hanem tudatos erőfeszítést (nyelvi tervezést, ezen belül kodifikációs tevékenységet) feltételez; a beszélőkön — pontosabban azok társadalmi, politikai, műveltségi stb. elitjén — múlik tehát, önálló nyelvvé fejlesztik-e saját standardjukat vagy sem (részletesebben 1. Lanstyák, megjelenőben). (2) A másikfajta félelem a határokon kívül beszélt magyar nyelv provincializálódásának, vulgarizálódásának, "elműveletleniilésének" állítólagos veszélyével kapcsolatos. E félelemnek jóval kevésbé van valós alapja, mint az előzőnek. Az ilyen vélekedés a kodiftkáció lényegének félreértésén alapul. —E nézet egyik képviselője Derne lAszló, aki egyenlőségjelet tesz az egyes állami változatok standardizálása és a nyelvhasználat igénytelenné válása, vulgarizálódása közé (1993:69). Deme félelme mindenekelőtt azért megalapozatlan, mert az egyes állami változatok sajátságainak kodifikálása nem a tényleges szubstandard elemek mesterséges fölemelését jelenti, hanem a tömegtájékoztató eszközök, a közigazgatás és a művelt beszélők nyelvi gyakorlatában már kialakult objektív, de még kodifikálatlan norma — kellően körültekintő — rögzítését. Szlovákiában is valószínűleg e kétfajta félelem áll a magyar standard szlovákiai sajátosságainak "szőnyeg alá söprése" mögött. Ám így is nehéz racionálisan megmagyarázni, hogyan vájhatott ki egyesekben a szlovákiai magyar standardra utaló egyetlen lábjegyzet oly hatalmas felháborodást, hogy a "magukat nyelvelméleti szakembereknek kikiáltó szobatudósok" elleni harcot a szlovákiai magyar nyelvművelés egyik feladatává magasztosították (1. Jakab 1994:57). 6. Eddigi fejtegetéseink összegezéseképpen a következőket állapíthatjuk meg: (1) Nyelvünk helyzetének a más, elismerten többközpontú nyelvekével való összehasonlítása alapján megállapíthatjuk, hogy a magyar kétségtelenül többközpontú nyelv. Elsődleges és domináns központja a Magyar Köztársaság. Igen jelentős, de (mindenekelőtt e változatok exonormativitása és az illető standardok által betöltött E funkcióknak viszonylag szűkebb köre miatt) csupán részlegesnek minősíthető központjai közé tartozik Erdély, Szlovákia, a Vajdaság és Kárpátalja. — Hogy a magyar nyelvnek vannak-e további központjai is (ez a
